Mire kell a gereblye egy degunak?

Egy japán kutatóintézetben hat degu egy kéthónapos kísérletben kiválóan megtanulta egy T-alakú, gereblyére emlékeztető apró eszköz használatát. Az állatok megértették az eszköz funkcióját is. A kis "gereblyét" megragadták, és az élelem elérésére használták.

Ez volt a világon az első kísérlet, amely rágcsálók eszközhasználati képességét bizonyította. A deguk azt is el tudták dönteni, hogy két hasonló eszköz közül melyik a funkcionális, és melyik hasznavehetetlen. Amikor például két T-alakú eszköz közül az egyiknek hiányzott a "foga", amellyel begereblyézhették volna az eleséget, akkor a deguk az esetek többségében habozás nélkül a használhatót választották. A kis rágcsálók nem hagyták magukat megtéveszteni az eszköz színével vagy méretével sem.

A madarak közül a galapagosi pinty a fák kérgének repedéseiben található rovarokra vadászik, mégpedig egy tüske segítségével. A tüskét a csőrébe veszi, majd - mint ahogy mi a villára a húst -, ő a tüskére a lárvákat szúrja fel, amire kis csőrével képtelen lenne. A tövisszúró gébics - nálunk 2006-ban Az év madara - viszont az el nem fogyasztott táplálékot szúrja fel előszeretettel egy tövisre.

Egy másik madárfaj a kenyérbelet a csőrébe véve elmegy a legközelebbi tóhoz, majd beledobja a vízbe és vár. Az ázott kenyérbél odavonzza a potyázásra mindig kapható kishalakat, közülük pedig már nem nehéz választani. "beetető" madarunk élvezettel be is falja őket.

A papagájok értelmi képességeit sokan nagyra tartják, a látványos papagájshow-k tanúsága szerint teljes joggal, hiszen jó memóriát, elképesztő ügyességet és találékonyságot, kívánó mutatványokra, s persze beszéd utánzására is képesek.

Ausztrália partjainál a delfinek tengeri szivacsokat viselnek az orrukon, és így kutatják át az aljzatot, a szivacsokat mintegy kesztyűként használva védik orrukat a sérüléstől. Ám a szivacshasználat nem jellemző minden delfinre a környéken. Megvizsgálták a szivacsot használó delfinek DNS-ét (ez a típusú DNS csak anyai ágon öröklődik), s feltűnt, hogy ezek az egyedek közeli rokonai egymásnak. Az is kiderült, hogy leginkább a nőstények tanulják meg a viselkedésformát az anyjuktól, mert a hímek már fiatal koruktól kezdve inkább más hímekkel tartanak, és kevesebb időt töltenek anyjukkal.

Érdekes cselhez folyamodnak egyes, fogságban tartott kardszárnyú delfinek. A megfigyelt hímek addig ismeretlen madárfogási technikát fejlesztettek ki: visszaöklendezett halakat köptek ki a víz felszínére, és alattuk vártak, nyitott szájjal. Mikor egy-egy sirály megpróbált elcsenni egy halat, ők hirtelen összecsukták állkapcsukat, és elkapták a madarat. Az újonnan kifejlesztett viselkedést a többi egyed is megjegyezte, és a módszer néhány hónapon belül teljesen elterjedt az összes ott tartott kardszárnyú delfin között.

Akár a halak is elkápráztathatják a megfigyelőt eszközhasználatukkal. Ez az eszköz a lövőhal esetében nem más, mint maga a víz. Ő ugyanis a víz felett élő rovarokra vadászik. Becserkészi áldozatát, a faágon üldögélő rovar alá úszik, a szájába vizet vesz, majd egy jól irányzott köpéssel ejti el zsákmányát. A vízbe eső rovart aztán igyekszik minél előbb megkaparintani, és bekebelezni. Ez a teljesítmény azért is nagyra becsülendő, mert a lövőhalnak figyelembe kell vennie a víz fénytörését is, és ezzel az értékkel korrigálnia kell a lövés szögét.

A tengeri vidra a rákpáncél feltöréséhez követ használ. A vízben hanyatt fekve egy követ a mellkasára helyez, a mellső lábai között, és hozzáütögeti a rákot, amíg annak páncélja fel nem törik.

Ezekből a példákból is látszik, hogy az evolúció során mindig azoknak az állatoknak volt nagyobb az esélyük a túlélésre, amelyek nemcsak jobb genetikai hátteret örököltek, hanem ezen képességeiket tovább is fejlesztették. Egy új viselkedésforma nemcsak az egyed, hanem a faj túlélését is biztosította.