A csapból is három (na jó, négy) dolog folyik idén. Foci, olimpia, utóbbitól nem függetlenül a Kati néni – evezőslányok polémia, illetve a kormány körüli hercehurcák. Az első kettőtől tekintsünk el, a focihoz úgyis mindenki ért (de legalábbis úgy beszél róla, ebbe a sorba kár lenne beállnunk), az olimpiáról is elmondtak már mindent (elégedettek lehetünk a felháborítóan kevés, ahhoz képest mégis sok éremmel, vagy mi – apropó, jelentkezzen, aki fel tudja sorolni a paralimpiai érmeseinket), a másik kettő között viszont látszik összefüggés.

Nem kell meglepődni. Adott egy történet néhány tehetséges, ám egymást nem különösebben kedvelő sportolóval, akiket egy kemény edző addig hajszol, míg meg nem mutatják a világnak, hogy az ő párosuk tényleg a legjobb. Akik aztán szétrebbennek az edző miatt, de újra megmutatják, hogy már tudják, hogyan kell együttműködni. És megint ők a legjobbak. Sikertörténetnek hívják az ilyet, már persze ha levonjuk belőle a bulvárelemeket (voltak szép számmal, ezt ne feledjük, de nálunk még egy olimpikont is könnyebb a magánéleti gondjaival eladni: lásd még Kolonics Györgyöt, aki halála után minden címlapot meghódított).

Akárhonnan nézzük, az edző (mindenki Kati nénije – nem mintha nem érdemelné meg mindentől függetlenül, hogy a teljes nevén ismerjük, de ő már csak így marad Néninek) sikersztorit írt. Megérdemli azt a pénzt, amit el is fogadott érte – az eleganciát ne firtassuk, akit a Blikk és a Nap-Kelte is megtalál, az ennyit minimum megérdemel.

Adott egy másik történet is, nem kevésbé tragikomikus: ez egy halom idiótáról szól, akik szintén nincsenek jóban, képtelenek bármiben is megegyezni, és képtelenek a hajójukat előbbre juttatni (tök szép, jól bevált metafora, nemde...). És ezzel szintén foglalkozik a média. Pechünkre nem a bulvár- és a sportvonal, hanem a belpolrovatok. Politikai elitnek hívják őket (mert legalább a humorunk még megvan, lásd az elit szó jelentéseit).

Szóval, az tűnik a legésszerűbb megoldásnak, ha elzavarjuk az összes hülyét (nem oda, ahova Horn Gábor szokta gondolni) egy edzőtáborba, és alaposan beosztjuk őket Kati néni alá. Alaposan megrendszabályozza honszülőket (rájuk fér bőven), és addig cseszegeti őket, míg csak nem jutnak együtt valamire.

Mert hát ugye erre lenne szükség (akármit is papolnak a Bibó-fiúk, évtizedek óta nem látott egyetértésben): nem árnyékkormányra, nem szakértői kormányra, nem előrehozott választásokra, hanem masszív, egyszerű, triviális együttműködésre. Kántáljuk együtt: E-GYÜTT-MŰ-KÖ-DÉS. Nem egymás édesanyjával és az odavissza furkálódással kellene foglalkozni, hanem azzal, hogy szépen megállapodnak abban, mit csinálnak, és azt megszavaznák. Nem egymást gúnyolva egyre jelentősebb késésekkel állnának neki a dolognak, mert az oda vezet, ahol most vagyunk. Itt lenni meg nem művészet, ugyi.

Kati nénitől viszont megtanulhatnák, hogy az utálat egy dolog, a hajó egy másik: és kepeszteni kell ezerrel, különben nagy baj van. Arról nem is beszélve, hogy rendszerváltáskori harmóniában olvadhatnának megint össze a közös ellenség miatt: Kati néni mindet oda üvölthetné, ahová mi sem merjük kívánni őket (nem áll különösebben finom asszony hírében, ha a munkájáról van szó, maradjunk ennyiben – a nevelését elnézve nagyobb bajunk ne legyen), és addig nyuvasztaná a díszes kompániát, amíg mozogni tudnak. Meg még egy kicsit tovább. Senki szíve nem vérezne értük.

Arról nem is beszélve, hogy azért ennek a metódusnak vannak hosszabb távú előnyei is: láthattuk, gyakorlatilag függetlenül Kati néni jelenlététől a lányok tudtak együttműködni később is. Egész jól, ami azt illeti.

És ennél több nekünk sem kellene: a politikai elit nevű izé jól összefog, és továbbra is képesek együttműködni. Anyázzanak, nácizzanak, kommunistázzanak, ott egye meg a fene – ha ettől érzik jól magukat, mégis megszavazzuk őket, egészségükre (meg persze a miénkre). Röhejes, unalmas, de ez van, itt már nem lesz előrelépés. Hacsak Kati néni ki nem veri belőlük ezt a hülyeséget – nem tiltakoznánk ellene, ami azt illeti.

Az pedig csak nyereség lenne, ha közös érdekeinket méltóztatnának szem előtt tartani, és a közös célért (úgy is, mint Magyarország felvirágoztatása, mondjuk) együtt tudnának működni. Ha ehhez hajcsár kell, ám legyen. Ha közben összébb találnák csukni a szájukat, kész öröm lenne mindenkinek.

Különben is: úgy általában a magyar közszereplő-gárdának jól jönne egy Kati néni. Unalmas, száraz, kissé elmebeteg, és nagyon beképzelt figurákkal van tele a nagy közjogilag generált pantheon, sehol egy határozott, két lábbal a földön álló, nagyszájú, valós eredmények felmutatására képes férfiember, mint Kati néni. Annak nem hülye mellékíze, hanem jelentősége lenne, ha ő nem fog kezet valakivel, a radar kontra bazsarózsa kontra kilátó ügyben is rendet tudna tenni, és valószínűleg a sokat szidott magyar sportoktatást is rendbe tudná tenni.

Kezdünk gyanakodni, hogy ebből valamit az elitként emlegetett csapat is sejthet: gőzerővel küzdenek azért, hogy kicsesszenek egymással, ahelyett, hogy összefognának egy kicsit a közös célért: ezért választanak olyan közjogi méltóságokat, amilyeneket – így legalább a munkát megússzák.

Mi meg csináljunk, amit akarunk.