Épp hazafele tartottam, az ötvenes villamos egyik belső ülésén ülve, kezemben egy hetilappal. Mellettem hatvanas öregúr, napszemüvegben, bottal a kezében. Mellettünk lévő két szék üres. Szomszédaink; huszonéves hölgyemény és egy középkorú üzletasszony személyében, kik szintén békésen élvezték a nem túl kényelmes utazást, a több mint harmincfokos vasárnapi hőségben. Távolabban egy babakocsi állomásozott, lakóját anyukája kedvesen ringatta.
Az egyik megállóban felszáll, és betelepszik mellénk két kigyúrt, tizenéves fiatal. Leülés közben szinte az ablakhoz préselik az öregurat, de eszükbe sem jut bocsánatot kérni, pedig az esemény nem kerülte el a figyelmüket. Az úr morog valamit, de meg sem hallják. Majd mindketten előveszik mobilkészüléküket, és elkezdenek valami zenére nem nagyon emlékeztető zajt lejátszani. Egyszerre, mindketten mást, a telefontól telő maximális hangerővel. Pár perc után éneklésbe is átcsapnak, BÁR hangjuk (bár ne hallanám) visszhangzik a szerelvényben.
Az hogy engem mennyire zavart, azt tudom: képtelen voltam olvasni, vagy bármi másra figyelni a ricsajon kívül, ráadásul az éneklés közben elkövetett heves mozdulatok hatására szerzett testem pár kellemetlen élményt. Azt, hogy a körülöttem lévőket mennyire zavarta, csak megtippelni tudom. A bácsika többször fordult feléjük, dühösen, ám szó nem hagyta el ajkait, keze remegett. A kishölgy felállt, és átsétált a szerelvény legtávolabbi részébe, míg az üzletasszonynak egy telefonbeszélgetése hiúsult meg rögtönzött karaoké miatt. A csecsemő keserves sírással adta a világ tudtára rosszallását, amit az anya, minden igyekezete ellenére, nem tudott csillapítani.
Mégsem szólt senki, a csecsemőn kívül. Az emberek egyrészt féltek, másrészt tudták hogy nincs értelme, hisz az ilyen esetek csak üvöltözést és vitát szülnek (mint azt az eddigi tapasztalatok igazolják), jobb nem lesz és a „tinik” sem változnak meg tőle. Így tűrtek, tűrtünk, vártuk hogy vége legyen. Hogy végre leszálljanak. Ők meg mulattak.
Mikor elhagyták a szerelvényt, az öregúr kikelt magából: „Hogy nem szégyellik magukat az ilyenek! Ennyi tisztelet nem szorult beléjük embertársaik iránt?!” Minden szempár rámeredt, majd a szerelvény utasai egyetértően bólintottak, ki-ki a maga módján. Bár a mondatnak kissé szentbeszédes felhangja volt, de ettől még igazsága nem veszett el. A két fiatalból hiányzott a tisztelet, a figyelem, a tolerancia. Az emberség. Még az a minimális is, ami egy átlagemberbe belevernek kishazánkban. A villamos folytatta útját, ám az öreg legördülő könnycseppje elindított bennem valamit.
Vajon miért csinálták ezt a fiatalok? Elvégre a füles kifejezetten őskori találmány, arra az esetre, ha más emberek jelenlétében kívánnak elmerülni a zene mámorában. Volt is náluk, ezt biztosra veszem. Mégis, eszükbe nem jutott használni. Felvetődött bennem a kényszeres magamutogatás egy gyengébb változatának ötlete, de aztán elvetettem, mivel senki reakciójára nem figyeltek, egymáséin kívül. Mintha ott se lettünk volna. Egyszerűen zenét akartak hallgatni és énekelni. Ott és akkor. Semmi és senki más nem érdekelte őket.
Az ilyen és hasonló esetek, sajnálatos módon, egyre gyakoribbak. Nem tudom hogy családjuk, az iskola, a környezetük, vagy ezek összessége mulasztotta el kellően szocializálni őket, vagy csak egyszerűen lepergett róluk mindenfajta nevelő tevékenység, de tény hogy számuk egyre növekszik, s hogy ezért valakik hibásak. Talán mi mindnyájan.
Társadalmi reakció Pedig a társadalom többszörösen jelzett igénye lenne, a minimális, egymásra való odafigyelés és tolerancia. Különböző újságok és portálok olvasói levelei közt látom egyre gyakrabban azokat az írásokat, melyekben alapvető emberi gesztusokat köszönnek meg, s melyek jobbá tették az író azon napját. Egy hentes „jó napot”-tal kezdte a társalgást, majd a vásárlást is megköszönte, őszintén mosolygó áruházi eladó vidított fel ZH-ján elhasaló egyetemistát, vagy épp a hosszú sor miatti terjedelmes és őszinte elnézést kérő postai alkalmazott nyugtatott meg egy nyugdíjast. Sőt, a közvetlen környezetemben is érzékelem ezt. Amikor BKV ellenőr illedelmesen üdvözöl, majd megköszöni, hogy felmutattuk a bérletet, és még elköszönni is van ideje, nos akkor mind nekem, mind velem utazó barátomnak kellemesebben folytatódott a napja.
Ám sajnos az emberek egymással szemben tanúsított reakciói a legjobb esetben is semlegesek, a ritka mosolyok és engedékenységek nagy része is önös érdekeket takar. (Talán ezért ily ritka és értékes kincs az általános emberség.) Bárminemű másság elfogadása eddig sem volt divat kultúránkban, de most ez a tolerancia-keret is kezd szűkülni. Az LMBT felvonuláson (köznyelven: melegparádén) történt atrocitások példa nélküliek Európában, a focimeccseken való zsidózás – bár elterjedtebb, de- szégyenletes, és az a tény hogy egy népcsoport kimondása (cigány) szinte már káromkodásba ment át, katasztrófa.
Charta és a többiek A Magyar Charta, valamint az Összefogás az Erőszak Ellen létrehozásával és az alakulásukat indokló eseményekkel, eme tények talán jobban felszínre kerültek a köztudatban is. Az emberek már a bőrükön érzik - egyre többször és erősebben - hogy baj van, s hogy tenni kell valamit. De vajon mit ér a Charta, ha egy maga körül vibráló feszültséget okozó emberhez, Gyurcsány Ferenchez kötődik? És mit ér az Összefogás, ha a politika nem támogatja? A válaszok, sajnos elég egyértelműek: nem sokat.
Pedig mindkettő kifejezetten jól indult: az elsőhöz tucatnyi, neves és gerinces ember, a másodikhoz pedig tucatnyi civil szervezet csatlakozott, és a kikiáltott eszmékkel sincs első hallomásra semmi baj. A probléma ott kezdődik, hogy a Chartához nem hajlandó semmilyen politikai erő névlegesen se csatlakozni, amíg a miniszterelnök ott van (valahol érthető okokból). Az Összefogás pedig… nos kicsit olyan, mint Tibet. A megkérdezett emberek 80%-a egyetért vele, és bólogat hogy ez mennyire jó ötlet, de 8% sincs, aki ezért kimozdulna a kényelmes foteléből. Emberek nélkül pedig nincs mozgalom se.
Az egyén És itt elgondolkozhatnánk egy percre. Ön kedves olvasó, benne van abban a pár százalékban? Feláldozná pár órányi vagy percnyi kényelmét vagy feladatát azért, hogy egy eszméért összevegyüljön embertársaival, vagy kellemesebbé tegye valakinek a napját? Tenni szeretne azért, hogy kicsit más - s ezáltal az ön - világa is jobb, szebb és emberségesebb legyen? A válasz csakis önmagának számít, és tetteivel igazolhatja helyességét. Nem az Összefogásról van szó, nem is a Chartáról vagy felvonulásokról. Néha csak némi odafigyelésről vagy egy kedves szóról, apró mosolyról.
Azon túl, hogy általános társadalmi igény lenne az odafigyelés, az emberség, és a tolerancia – ha mindenki alkalmazná, a példákban említett minimális módon, és elkerülné a fenti esetet – bizton állíthatom, hogy jobbá tenné az országot, és ami a legfontosabb: szebbé tennénk egymás életét. A lehetőség adott, így csak el kell döntenünk fontos-e ennyire a másik, és hogy egyáltalán akarjuk-e a változást.
