Az óvodákban rendszeres eset a lopás: „Óvó néni, óvó néni, a Pisti elvette az autómat!”- áll az óvó néni előtt, világoskék macinaciban és Miki egeres agyon mosott pólóban egy kisfiú, aki éppen a könnyes kicsi barna szemeit törölgetve panaszkodik. Erre jön az igazságszolgáltatás, gyorsított eljárásban ítéletet hoz és végre is hajtja azt. „Pisti! Azonnal add vissza azt az autót. Nem csinálunk ilyen csúnya dolgot!”- hallatszik az óvó néni határozott szava, ami szent.

Amikor már nem csak egy autó

Normális esetben az óvodásoknál és a kisgyerekeknél ennyi egy „bűncselekmény”. De mi van, ha nem? Mi történik akkor, ha van egy harmadik ember, aki kihasználja a kicsit és az ő kis naivságát, s rádumálja a csöppséget, hogy csenjen el valamit? „Úgyse mered! Na, ha ide hozod nekem azt a táskát, kapsz egy csokit.” Vagy „Mi van pisis, betojtál?” Őket is fel lehet ám cukkolni, ugyan úgy, mint azt a bizonyos mozihőst: „Nyuszi vagy, McFly?!”

Így történt ez, még szeptember 11-én is abban a bizonyos megyaszói óvodában. Volt négy óvodás, akit egy 13 éves fiú felbujtott, hogy vegyék ki az óvónénik táskájából a pénztárcákat és adják ki neki azokat a kerítésen keresztül. Azt nem lehet tudni, hogy mit kaptak érte a kicsik, vagy hogy mi volt az, amivel rá tudta őket venni erre, se azt, hogy a felbujtó és a „minitolvajok” között van-e rokoni vagy bármilyen más kapcsolat. Itt elsősorban a 13 éves felbujtót lehet „elővenni”, hiszen egy óvodástól ne várjuk el, hogy mérlegeljen és hogy meg tudja különböztetni, mi rossz és mi jó, ha neki mást mondanak. Ő nem tudja még, hogy az a pénz igenis kemény munka gyümölcse, neki még sok fogalma a pénz funkciójáról és értékéről sincs. Érthetően nem is büntethetőek a gyermekkorú elkövetők.

Növekvő gyermekbűnözés?

„A gyermekkorú bűnelkövetők száma nem növekedett radikálisan az elmúlt nyolc-tíz évben; mégis, ha a csökkenő gyermeknépességhez viszonyítjuk, emelkedést tapasztalunk. Azonban inkább a fiatalkorú, tehát a tizennégy és tizennyolc év közötti elkövetők száma nőtt, nem pedig a gyermekeké.” – olvasható dr. Gyurkó Szilviával készített interjúnkban.

Tehá tinkább a növekvő sajtóvisszhangnak köszönhető, hogy egyre több olyan esetről tudunk, ahol az elkövető, vagy elkövetők gyerekek. Már 1999-ben is beszélhettünk volna a gyermekbűnözésről, hiszen akkor is volt a rendszerben 1000 kisiskolás elkövető. Akkor még volt más, amivel lehetett foglalkozni. Azonban a romániai késelős kisfiú óta a közbeszéd témája, hogy már a gyerekek is jóformán terrorizálják a körülötte levő idősebbeket is.

Egyre durvábbak ők is?

A gyerekek által elkövetett bűncselekményeknél általában vagyon elleni bűncselekményekről beszélhetünk, lopásról. Kell neki egy mobil és elveszi mástól. Ugyan úgy, mint az oviban a kisautót. Csakhogy itt nincs a felelősségteljes és odafigyelő óvónéni, aki igenis visszaadatja vele azt a telefont. Nincs ott mögötte a család, az a morális háttér, ami kontrollt képezne a gyerek fölött. Itt nem szabad abba a hibába esni, hogy a bűncselekményt elkövető gyerekek biztos elvált szülők gyermekei, vagy intézetisek. Nem! Ezek az esetek inkább abból adódnak, hogy türelmetlen a kölyök, nem várja meg azt, hogy megkapja mondjuk a Jézuskától karácsonyra azt a kütyüt. Fogja magát és elveszi, mint már oly sokszor addig. Igen, vannak azok a bűnelkövető gyerekek, akiknél a szülők rossz példamutatása, a rossz szociális körülmények és a rossz társaság lehetnek az okozók.

Ők is, mint általában a bűnelkövetők többsége csoportosan követik el a bűncselekményt. Náluk még nagyobb jelentősége van a csoportnyomásnak, mint általában. Naná, nem akarnak "égők" lenni azért, mert nem hajlandóak ellopni azt a valamit.

Megtették. Merre tovább?

Tegyük fel azt, hogy egy gyermekkorú eltulajdonít valamit. Ha megérkezik a bejelentkezés a rendőrséghez az esetről, (ami nem sűrűn történik meg, ugyanis nem jelentenek be minden ilyen esetet, sőt, túlnyomórészt inkább nem), akkor lefolytatják a rendőrök az eljárást, majd meg is szüntetik abban az esetben, ha az elkövetők gyermekkorúak, tehát fiatalabbak, mint 14 évesek. Ezzel egy időben értesítik a jegyzőt és a gyámügyet is. A gyámhatóság ezek után megvizsgálja, hogy indítsanak-e védelembe vételi eljárást a gyermek érdekében. Kiküldenek a családhoz egy gyermekjóléti szolgálatost, aki környezettanulmányt készít, majd megteszi a javaslatát, hogy mit lehet tenni a gyermek érdekében. Amernnyiben nincs együttműködés a család részéről, akkor jön a védelembe vételi eljárás, aminek keretein belül rendszeresen látogatja a családot a családgondozó. Ezt évenként felülvizsgálják, és ha rendben találnak mindent, akkor megszüntethetik a védelembe vételt. Ha a védelembe vétel nem éri el a célját, akkor a következő, legfelső lépcsőfok a gyermek családból való kiemelése. Ez nem történhet meg a rossz szociális körülmények miatt, ilyen esetben az önkormányzatnak segíteni kell a családot abban, hogy jobb körülményeket tudjanak teremteni, vagyis a gyerekek körében ne fordulhassanak elő megélhetési bűnözők. Azonban, ha a szülők nemtörődömsége, italozó életmódja, elhanyagolása nem változik, akkor kezdeményezhetik az ideiglenes elhelyezést. Ez történhet harmadik félnél, így a külön élő szülők esetében a másik félnél, nagyszülőnél, rokonnál. Amennyiben ez nem megvalósítható, úgy bekerülnek a gyermekvédelmi szakellátásba.

Megoldás?

A szakellátásba vétel alatt álló gyerekkorúak gyermekotthonokba, nevelő szülőkhöz vagy lakásotthonokba kerülnek. Ha már fiatal korúakkal van dolga a hatóságnak: „A fiatalkorúval szemben alkalmazott büntetés vagy intézkedés célja elsősorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjék, és a társadalom hasznos tagjává váljék… Szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazni vagy büntetést kiszabni csak akkor lehet, ha az intézkedés vagy a büntetés célja más módon nem érhető el.”

Tehát mindkét esetben a vége az, hogy mi tartjuk el ezeket a fiatalokat, ugyanúgy, mint azokat a felnőtteket, akik börtönben vannak. A megoldás nem a szakellátásba helyezés, hanem a megelőzés lenne. Létesíteni kell olyan helyeket, ahol ugyanúgy tudnak bandázni, mint az utcán, csak éppen felügyelt körülmények között. Megkapnák azokat az iránymutató normákat, amelyeket a család, a társadalom egésze nem adott meg neki. Voltak is ilyen kezdeményezések, csak többségénél elfogyott a pénzzel együtt a lendület is. Természetesen egyszerűbb és olcsóbb lenne a fent említett procedúra- és eljáráshalmaz helyett normális szabadidős tevékenységeket teremteni, központokat, ahova el is mennének a gyerekek és a fiatal felnőttek. Mindenki élhetne a maga kis családjában, a választott barátaival, építené az életét és az országot, ahelyett, hogy rombolná.