Ennyit az epilógusról. Azt már régóta tudtuk, hogy az MLSZ Kánai úti székháza maga a csodák palotája, de még inkább hasonlít egy görög, vagy bármilyen más sorstragédia helyszínére. Az van ugyanis, hogy valahogy mindig a jók buknak el, ráadásul több felvonásban. Nem is beszélve a soha be nem teljesedő happy endről…

Elkezdődik. A színpadon kigyúlnak a fények. Róth Antal balról be, majd jobbra ki. Tapsvihar.

Először is ott volt ugyebár szegény Róth Antal, akinek azért kellett abbahagynia a huszonegy év alattiak trenírozását, mert kellett a hely a munkanélküli Várhidi Péternek (aki meg amolyan modernkori Iszméné). Pedig egész szép eredményeket ért el a srácokkal, az ő irányításával még a szerbeket is sikerült megvernünk 2-1-re nagyjából egy éve. Róth persze nem tudott mit tenni, mert valahogy a jó magyar szakemberek nem púposkodnak, és viszonylag elég szerények. Mint Róth. Mint egy pozitív hős a tragédiában, akinek sajnos mindenképpen el kell buknia, még ha nála is az erkölcsi érték. Az első felvonás végén tehát már az ember kedve el is megy a további konfliktusoktól, pedig még bőven lesznek.

Most pedig szóljon a kar: István a mi urunk… (kortól és kultúrától függetlenül valami hasonló) A kar el, a színpad elsötétül, csak egy helyütt világlik. Valaki belép.

Jöjjön is a negatív hős, a tipikus Kreón, aki amihez nyúl, annak romlás lesz a vége. A Kánai úti kőszínház (meg persze az elődje) előadásai során a gonoszt az eddigi leghitelesebben eljátszó szereplő természetesen Kisteleki István. Kisteleki lelkében háború dúl, nem tud elszakadni a gondolattól, hogy a magyar focit csakis külföldi szakemberek menthetik meg. Célja elérése érdekében pedig tisztogatásba kezd, aki pedig ellentmond neki, az halállal lakol. Gyermekkorában állítólag átszúrta a lábát egy törött Heinekenes üveg, amitől holland mániás lett és a saját stábját sem ismerte fel. Betegsége akkor teljesedett ki, amikor felkérte az újonnan alakított operatív edzői team vezetésére Wilco van Buurent. Róla csak annyit tudunk, hogy messziről jött, és semmilyen kimagasló eredményt nem ért el eddig a szakmában.

Most pedig szóljon a kar: Kisteleki, Kisteleki monnyon le! Háromszor, egyre hangosabban.

A második felvonásban előtérbe kerül az értékveszteség. Megint. Az áldozat pedig Sisa Tibor, akinek lelki vívódásait csak akkor értjük meg, ha visszaemlékezünk arra, hogy győztes hadvezérként miként vezette diadalra fiatal seregét. A tizenkilenc éven aluliak Európa-bajnoksága után, ahol a magyar válogatott négy közé jutott ő volt a legszeretetreméltóbb magyar futballszakember. Mindenki leborult előtte, és alig gondolta volna valaki, hogy hamarosan mennie kell. De kellett. Ugyanis mindössze egy roppant alárendelt szerepet szántak neki egy feleslegesen felállított csoportban. Pedig Sisa elég sokáig várt az MLSZ-re, de Kistelekiék egyáltalán nem vettek róla tudomást. Amíg várt, néhány ígéretes ajánlat elúszott, néhány jó lehetőséget elszalasztott. De ő hűséges akart lenni. Ez a dráma viszont olyan, hogy a hűség jelenti a kárhozatot. Sisa ment, a kérdések jöttek helyette.

A végső konfliktus pedig egyre közeledik, megjelenik a színen Kisteleki egyik fő bizalmasa, Jámbor László is, akinek szintén vezető szerepet szánnak az új teamben. Ha valaki nem ismerné: Jámbor az a szakember, aki kiválóan ért az erőnléti dolgokhoz, de az utánpótlás nevelésben aligha számít klasszis edzőnek. Vezetőnek azonban megteszi, főleg, hogy tud hollandul. Meg amúgy is, kerek perec megmondta Sisának, hogy ő a főnök. Hatalmi harc? Vagy csak a vélt hatalom óhajtása? Ki tudja, ha nem a kar:

Kórusban, morózus arccal: Nemnemnem, nemnemnem, nem megyünk mi innen el, míg a Pista, bunkós Pista a botjával ki nem ver… A végén mindenki el, a színpadon egyedül marad Kisteleki. Most következik a mindent elsöprő monológ.

Lenni, vagy nem tenni semmit – ez itt a kérdés. De nem is ez, hanem hogy miért üldöztem el minden jó szakembert a cégtől? De lesz még jobb a magyar foci, szavamra mondom: velem. Mert én bízva bízom. Akkor is, ha a nézők kifütyülnek.

Világítás és függöny le. Csak a közönség moraja hallatszik.