A helyszín a Hungária körút és a Thököly kereszteződése. Forgalom forgalom hátán, kisautó, nagyautó, böhöm állat kamionok egymás nyakán. Mindenki igyekszik valahová a napfényes szerda reggelen, ami azért nem meglepő, na nem a szerda, inkább a reggel miatt. A lényeg az, hogy mindenki megy, mint a meszes.

A gyalogosok is. Ki bőröndöt, ki kutyát, ki gyereket vonszol maga után, s az egész embertömeg a járatokban hömpölygő hangyákra emlékeztet, a járatok pedig ugye a járdák, meg néha-néha a zebrák kinyíló átjárója. A gyalogosok azok, akiken lehet a legszemléletesebben leképezni a város életritmusát, ahogy lélegez ez az ormótlan, feszes nagy micsoda, amiben élünk.

Meg persze vannak az autósok, azoknak is az idegbeteg fajtája. Na jó, vannak olyanok is, akik nem idegeskednek, mert talán nincsenek is idegeik, esetleg sosem voltak, vagy voltak, de inkább átoperáltatták őket a vezetés közben használt trágár szavak kézikönyvének fő lelőhelyévé. Mindegy is, azonban néhány példány igen veszélyes a Hungária-Thököly saroknál felfestett zebra előterében várakozó fiatal lányokra. Meg a többiekre is, de most nem róluk szól a történet, lehet, az ő szerencséjükre. Vagy a nemnormális, és ami nagyobb baj, hogy teljesen közömbös(átlagos?) magyar sofőr szerencséjére.

A szituáció a következő – gondolják csak bele magukat, jó kis szerepjáték ez, kár is, hogy megtörtént, szóval –: adott a kisebb tömeg, melynek tagjaiban közös, hogy mindenki szeretne átjutni a Hungárián, ki a túloldalra, ki az egyes villamoshoz. Van, ki egész közel megy az úthoz, ahol szinte érezni a nehézkesen átvonuló teherautó sofőrjének az izzadságát is, van ki messzebb áll meg szinte a sarkon lévő söröző ajtajában. Persze olyan is akad, aki csak úgy sodródik a tömeggel, nem is figyelve oda, hogy éppen áll, vagy megy – ha az előtte ácsorgó elindul, akkor ő is megy, ha megtorpan, akkor ő is. Egyszóval ő a tipikus pesti gyalogos. Persze ettől még nem érdemelné meg a kórházi beutalót.

Ritka reggel, hogy nem is olyan tömör a forgalom, még hely is akad a gyorsulásra. Szóval jön a karaván, közte a rozzant, ámde gyors opciójú utánfutós Ladával. A sofőrje pedig valószínűleg nem akar lassan menni, holott tudja: néhány méter múlva úgyis lassítania kell. De ha már ott a hely, átszaggat a kereszteződésen, biztos, ami biztos. Az ezer éve nem használt villamossínek viszont egyfajta fekvőrendőrként is funkcionálhatnak, s ha nem elég intenzitással szorongatja az ember mondjuk a kávéját egy ilyen sebességgel átrobogó autóban, azt könnyen az ölében találhatja. Vagy ha valamit szállít az ember, bizony nem árt jó erősen rögzíteni, mert úgy járhat, mint az említett Ladásunk.

Utánvonszolt fémalkatrészei – máig nem tudom mik voltak azok pontosan, de valószínűleg valamiféle állványzat összetevői – ugyanis elkezdtek saját életet élni, ami sohasem szerencsés egy száguldó utánfutón. Az egyik elég vaskos ilyen fémdarab le is száguldott a kocsiról és elkezdett bucskázni a hepehupás körúton, először céltalanul. Egy tizedmásodperc után azonban megtalálta az útvonalat, egyenesen a zöldre várakozó járókelők felé száguldott.

Én magam is láttam miként csapódik szegény kislány lábának, hiszen ott álltam mellette, s tanúja voltam a példátlan pofátlanságnak is, ami ez után következett. Egyik szemem persze a lányon, oda is támogattuk a közeli lépcsőhöz, egyik önkéntes társam a rögtönzött mentőakció kicsinyke csapatában, csak hogy kérdezzen valamit, például meg is kérdezte a lánytól, hogy fáj-e. De az inkább csak ránézett eltorzult arcával és lejátszott magában a bokszmeccset saját maga és az ismeretlen autós között.

Tényleg, vajon mi van a felelőtlen sofőrünkkel – biztosan a Stadionoknál jár már, valahol megbújva a forgalomban, sajnálva az elveszített vasdarabot. De nini, hát ott áll vagy száz méterre, leparkolt az istenadta. De miért nem száll ki és jön ide, miért nem kér elnézést? Miért nem mond le Gyurcsány Ferenc? Csupa álnaiv kérdés…

Miután pedig konstatáltuk, hogy szegény áldozatunk – akkorra egyébként már legalább fél tucat férfiember sürgölődött körülötte – rá tud állni a lábára, azaz meg tudja menteni saját magát elhatároztam, hogy megfigyelő pozícióba kerítem magam és megvárom, hogy mi lesz a hírhedt vasdarab sorsa. A lány „Az ilyen szemeteket jól meg kéne büntetni!” felkiáltással továbbsántikált, a sofőr pedig kiszállt. Enyhén pocakos, bajszos úriember volt a baj okozója. Megvárta, amíg minden elcsendesül és gyermeki ártatlansággal sétált vissza, kapta föl a földről az állványrészt és sétált vissza a kocsihoz. Mintha valami nélkülözhetetlen aranybevonatú alkatrész lett volna, nem egy koszos kis darab.

Vajon megtette volna akkor is, ha ne adj’ isten szegény áldozatunk ottmarad véres kiálló csonttal a járdán fetrengve? Akkor is odamegy? „Bocsánat, ne haragudjon, szüksége van még erre a vasra? Mert ha nem, akkor én visszavenném és továbbmennék…”.

De tényleg, hány vasdarabnak kell még becsapódnia, hogy az a kis emberség előbújjon az emberekből? Na, meg persze az is benne van, hogy sok a gyalogos. Meg az is, hogy rossz az út. De lám, vannak az életben nagyobb vasdarabok is, olyan vasdarabok, amik nem mondanak le.

Nem oszlatják föl magukat és nem hátrálnak meg. Akkor sem, ha csak kárt okozhatnak.

Hát minden céltalanul repülő vasdarab mondjon le! Még ma.