A haza mindenek előtt!
1849. október hatodikán végezték ki Aradon az 1848-’49-es szabadságharc emblematikussá vált figuráit. Ünnep nincs, megemlékezés van, vagyis lehetne, bár a „mai rohanó világban” az ilyenekre egyre kevesebb lehetőség adódik. Érdemes-e megp
2008. október 6. hétfő 13:19 - Kőrösi Viktor Dávid
Elvégre is sok mindenkiről, mindenről nem emlékezünk meg, akikről, amikről meg lehetne/kellene. A magyarság páratlan mennyiségű tudóst adott már a világnak, akik egytől egyik méltóak arra, hogy külön emléknapjuk, ünnepnapjuk legyen. Mindez azonban nem kellene, hogy a már meglévő emléknapok rovására menjen. Egy Semmelweis-nap nem üti október 6-át, még akkor sem, ha az egyébként tradicionálisan pesszimista, „szalmaláng-természetű” magyarságra igazán ráférne pár olyan nap is, amikor a szellemi nagyságunk van előtérben.
Ünnepek, megemlékezésekEsős, hűvös őszi nap volt 159 évvel ezelőtt. A szabadságharc elveszett, a katonai vezetők vagy emigrációban, vagy fogságban voltak, csak kevesen maradtak szabadon. 1849-ben a mai napon végeztek ki tizenhárom tábornokot.
Az ünnepek és megemlékezések társadalmi szerepe az adott évforduló üzenetének hangsúlyozása. Augusztus 20-án az államalapító, I. István király szentté avatásával az államról, annak egységéről, ezen túl az összetartozásról emlékezhetünk meg – már ha éppen erre lehetőségünk van a mai pártpolitikai csatározások közepette, s békén hagynak emlékezni. Március 15-én pár fiatal segítségével emelte fel a fejét az ország, benne nem csak a magyarok, hanem sok más náció is.
Bukni, emelt fővelBukni lehet sokféleképpen. Lehet úgy, mint a Ceauşescu-házaspár: ordítozva, sikítozva, a haláltól rettegve, ócskán, méltatlanul. Viszont lehet úgy, mint éppen az aradi tizenhárom: bátran és emelt fővel, ahogy katonákhoz illik.
Azonban október hatodikán valami másról van szó. A mai napnak első ránézésre nincs pozitív tartalma: nem győzelemről, nem sikerről szól, hanem a bukásról. Első látásra. Az már nemzetkarakterológiai kérdés, hogy ebben pesszimista módon csak az elbukást látjuk-e meg, vagy pedig a „haza mindenek előtt” motívumát, amire büszkék lehetünk, s követendő példaként tarthatjuk szem előtt – persze már egy más korban, más körülmények és más kihívások között.
Jól tették?Adódik a kérdés, hogy miért lesz emléknap egy olyan esemény, amely több, eltérő nemzetiségű személyhez fűződik? A vértanúk között találunk örményt, szerbet, németet, horvátot és magyart. Háborúban azonban becsület van, nem nemzetiség. A tizenhárom vértanú közül nagyon sokan saját maguk ajánlották fel a szolgálataikat a magyar szabadságharcnak.
Az aradiak esetében amiért hálával adózhatunk nekik az, hogy készek voltak egy olyan nemzetért feláldozni az életüket, amely egyébként nem a sajátjuk.
Akárhogy is nézzük, az aradiak az osztrák elnyomás ellen szálltak síkra. Hogy jól tették-e? A mi szempontunkból a kérdésre egyértelmű igen a válasz. Október hatodika nélkül nem biztos, hogy lett volna kiegyezés. A gondolat ugyan továbbfűzhető, hiszen a kiegyezés által felállított államszervezeti rendszer (valamint a politikai elit merevsége) eredményezte a későbbi első világháborút, amelyből Magyarország brutális területi veszteségekkel tudott kiszállni. Azonban abban a korban a katonai becsület más volt: a halál nem mindig elmúlás, nem mindig önfeláldozás, hanem a katonalét egy bizonyos kiteljesedése. Meghalni nem más, mint feladat, amit végre kell hajtania egy katonának, ha arra kerül a sor. Az aradi tizenhárom katonaélete halálukkal teljesült be.
A tizenháromAz életrajzok forrása az aradi vértanúk emlékére nyitott kormányzati
weboldal.
Aulich Lajos: német polgári családba született Pozsonyban, 1793.l augusztus 25-én. 1849.július 14-étől augusztus 11-éig hadügyminiszter volt.
Damjanich János: szerb család sarjaként 1804. december 8-án láttam eg a napvilágot Temesőrön. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!"
Dessewffy Arisztid: 1802-ben született Csákányon. Mivel osztrák hadak előtt tette le a fegyvert, „kegyelmet” kapott: kötél helyett golyó általi halált szabott rá Haynau.
Kiss Ernő: Temesváron született 1799. június 13-án. Gazdag, örmény család gyermeke volt. Golyó ölte meg, az első lövés a vállán érte, ami után saját maga vezényelt tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak.
Knezić Károly: A horvátországi Velki Gradevacban született 1808-ban. 1848 tavaszán ajánlotta fel szolgálatát a magyar hadaknak.
Lahner György: Necpálon született 1795. október 6-án. A honvédtábornok szintén 1848 tavaszán ajánlotta fel szolgálatait a magyar kormánynak. 54. születésnapján végezték ki.
Lázár Vilmos: Nagybecskereken született 1817. október 24-én, örmény származású magyar nemesi családba. Csupán ezredesi rangot viselt, ám mint önálló hadtestvezénylőt a szabadságharc tábornokaival együtt állították az aradi hadbíróság elé.
Leiningen-Westerburg Károly: 1819. április 11-én született. A kivégzése előtti utolsó perceiben a becsületét ért támadásokat verte vissza: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felülem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna, nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt - midőn mindjárt az Isten ítélőszéke előtt állandok - e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.”
Nagysándor József: 1804. október 17-én született Szent László városában, Nagyváradon. Többször hívta fel Kossuth figyelmét Görgey Artúrra: „hogyha valaki diktátorrá akarna lenni, ő Brutusává válnék.”
Poeltenberg Ernő: 1813-ban született Bécsben, gazdag osztrák család sarja volt. Görgey bizalmasaként közvetített a tárgyalásokon a cári seregekkel a fegyverletételről, így fogták el az osztrák hatóságok. A bitófa alatt így szólt: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!”