Hová tűntek?

Ilyeneket találni például az öröklési jogban az eredeti terv történeti hagyományokkal nem bíró, ám annál méltányosabb rendelkezése a jelek szerint kikerül a törvényszövegből. A korábbi koncepció szerint ugyanis a gyermek után a házas (vagy élet-) társ mellett fele részben az élő szülő örökölt volna: azaz ha egy szülő elveszti gyermekét (aki nem ritkán a nyugdíj mellett eltartója is), örökségként valamennyit visszakaphatott volna annak vagyonából – ami nem ritkán eleve a szülőtől származik. Így a gyermekét elvesztő szülő anyagi biztonsága nem biztosíttatik – tippünk szerint mindenki írjon végrendeletet, ha nem akar rosszat szeretteinek.

Vannak ehhez képest kisebb jelentőségű elemek is: így a korábbi javaslat figyelembe vette azt az értékpapír-piaci szempontot, hogy vajmi kevés értelme van különbséget tenni a különböző papírfajták között (így a dematerializált értékpapír fogalmával fölösleges operálni: amennyire nehéz kiejteni a szót, annyira elterjedt ez a forma, szinte fölösleges elhatárolni a hagyományostól: különösebb eltérés a gyakorlat oldaláról sem igazolná). Ezt a jogászok elfogadták: a minisztérium nem. Ennek megfelelően a Javaslat a tulajdonátruházás szabályainál külön rendelkezést tartalmaz a dematerializált értékpapír és az okirati formában kiállított névre szóló értékpapír tulajdonjogának átruházásáról. Tudatában annak, hogy a téma szakértői szerint ez felesleges.

Nem lenne rossz

A dolog jó oldalát nézve vitathatatlan, hogy feltűnnek igen merész elképzelések is a tervezetben – sajnos gyakorta kellő megalapozottság nélkül.

Ilyen a cselekvőképesség teljes újraszabályozásának ötlete, aminek kommentálását (sajnálatunkra érzékletes példák nélkül) letudja Vékás annyival: jóllehet, a a fogyatékos személyek cselekvőképességének esetében vitathatatlan a jogalkotó nemes szándéka, általános szakmai vélemény szerint a létrejött szabályok alkalmazhatatlanok. (Lásd még a pokolba vezető út köveit, ugyebár).

Kiemelkedően fontos szerepet szánnának a házasság és regisztrált élettársi kapcsolat között meglévő radikális különbségek eltüntetésének is – legalábbis a nyilatkozatok szintjén. A kérdés persze bonyolult: nem csak az egynemű pároknak nyitna olyan lehetőségeket, amilyenek korábban nem voltak számukra adottak, de általában az élettársaknak is. Ebben a gesztusban sokan eleve a család intézményének tudatos és agresszív támadását látják (mások pedig ennél lényegesen megengedőbben korunk tendenciáinak – lásd a házasság és a darab papír viszonyáról szóló gyakori meglátásokat – elismerését, és az összetartozásukat vállalók mindennemű kapcsolatainak védelmét. Inkább nem foglalnánk állást a kérdésben, ha nem bánják: vitatkozzanak erről a politikusok, ha jobb dolguk éppen nem adódik). Akármelyik változattal is szimpatizálunk, szigorúbban, csak a szabályozást nézve is meg lehet kockáztatni a kijelentést, miszerint talán ezt sem gondolták át teljesen az új felelősök.

Új elemként jelenik meg, ennek a gondolatmenetnek a mentén, hogy problémamentes válásokat a bíróságok helyett a közjegyzőkre bíznák: azaz ha a házastársak befolyásmentesen, közösen kérik, nincs közös kiskorú vagy tartásra jogosult gyermekük, és ha a házastársak az őket egymással szemben terhelő tartási, lakáshasználati kérdésekben, valamint a közös vagyon megosztásában – közjegyzői vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratban foglaltan – megegyeztek. Igen, ez a hivatalos szöveg volt: nincs gyerek, nincs vita: nem kell per, sem a bíróhoz futkosás. Ami a hivatalos érvekkel meg is támogatható: gyors, problémamentes. Igaz, ennyire egyszerű (értsd: gyakorlatilag nem létező) esetben nagyjából a bíróságon is ilyen sebességgel zajlik egy per (ha ritkán is, de vannak gyors lefolyású ügyek). Ráadásul az eljárásról akármikor át lehet váltani a jól bevált bírósági hercehurcára, a közjegyzői döntés (végzés, a hivatalos neve szerint) a bíróságon megtámadható. Azaz nyílik egy jelentőség nélküli lehetőség. Valamin még nem ártana csiszolgatni cseppet.

A gazdasági relevanciájú változásoknál külön ki szokás emelni az új szerződésfajtákat, amik a faktoring és a lízing bonyolult intézményének kezelését tennék egyszerűbbé. Fontos lenne, üdvözlendő is a törekvés: léteznek olyan jogviszonyok, amik korábban nem, jelentőségük viszont legalábbis vitathatatlan. De ez is kimarad: Vékás szerint a lízing legtöbb szabályát a bérleti szerződés szövegezésétől kölcsönözték – éppen csak sokkalta gyengébb megfogalmazásban (nyelvtani szempontból is, őszinte sajnálatunkra). A faktoringot pedig egy másik gazdasági jogi intézmény, az engedményezés szabályainak citálásával letudja a szöveg. Nem teljesen alaptalanul ugyan, de ha már nevesítünk egy külön szerződésfajtát, nem lenne érdektelen pontosan lefektetni a törvényben minden olyan elemet, ami miatt külön szabályként tekintünk rá.

Mindehhez képest szinte jelentéktelen körülmény, hogy a törvényszöveget záró értelmező rendelkezések (egyfajta értelmező szótár a jog bikkfanyelvéhez) sok esetben nemes egyszerűséggel értelmezhetetlenek.

És ezzel csak a dolgozat első felének önkényesen kivonatolt ismertetését tudtuk le: el lehet képzelni az egészet. Abban biztosak lehetünk, hogy a politika még hosszasan vitázik majd a tervezetről – abban a jelek szerint kevésbé, hogy valóban annyira hasznos lesz a születendő jogszabály, mint ahogy azt ígérik.