A "sétáló" hal kövezte ki a szárazföldre vezető utat a gerincesek számára

A Tiktaalik roseae-t ugyanis az összes gerinces elődjének tekintik, beleértve a kétéltűeket, a hüllőket, az emlősöket, s az embert.

A "sétáló" hal, a Tiktaalik roseae maradványait még 2004-ben fedezték fel Kanada sarkkörön-túli vidékein. Koponyalap-csontjai azonban a felfedezés bejelentésekor még a kőzet "foglyai" voltak; a tudósok tű segítségével mikroszkóp alatt szinte "morzsánként" távolították el a kőzetet, hogy megvizsgálhassák a csontokat.

A Tiktaalik roseae az összekötőkapocs a halak és a kétéltűek, az első szárazföldi állatok között. A "sétáló" hal vizsgálata azonban arra is szolgáltatott bizonyítékokat, hogy a vízből való elvándorlás sokkal bonyolultabb folyamat volt annál, hogy az uszonyok végtagokká alakultak át - emelik ki az amerikai kutatók, akik tanulmányukat a Nature című tekintélyes tudományos folyóiratban publikálták.

A koponyacsontok vizsgálata arra derített fényt, hogy milyen átalakulásokat igényelt az alkalmazkodás a szárazföldi táplálkozási és légzési feltételekhez.

"Nem állíthatjuk, hogy a Tiktaalik roseae már szárazföldi állatnak tekinthető, mivel egészen bizonyosan ideje java részét a vízben töltötte" - hangsúlyozta az egyik szerző, Jason Downs, a philadelphiai Természettudományi Akadémiai kutatója.

Kifejtette, ezen átalakulások jó része, amelyet korábban a szárazföldi élethez való alkalmazkodás jeleként értékelték, valójában a sekély vízben való "dagonyázáshoz" volt szükséges. A jelek szerint a Tiktaalik roseae szubtrópusi környezetben, a folyók árterületén élhetett. Nagy vízi ragadozóról van szó, amelynek hossza elérte a 2,7 métert. Hegyes fogaival és csapott koponyájával inkább krokodilra, mint egy primitív halra hasonlított, s rövid időre képes volt elhagyni a vízi környezetet.
"A koponyájából ítélve a vízben halakkal, a szárazföldön viszont rovarokkal táplálkozott" - hangsúlyozta a másik szerző, Neil Shubin, a Chicagói Egyetem kutatója.

A tudósok leírták a Tiktaalik roseae koponyacsontjainak jellegzetességeit, beleértve az állkapocscsontot az agyi koponyához függesztő hyomandibulare elcsökevényesedését. A halakban a hyomandibulare, amely kapcsolatot teremt az állkapocscsontok, az agyi koponya, valamint a kopoltyúk között, koordinálja ezen elemek mozgását a víz alatti táplálkozás és légzés alatt. A szárazföldi állatoknál a hyomandibulare az evolúció során fokozatosan átalakult, s jelenleg ez a középsőfül egyik csontocskája, a kengyel.

A Tiktaalik roseae azonban megőrizte a primitív halak néhány jellegzetességét, ahogy rendelkezett már néhány, a szárazföldi négylábú kétéltűekre jellemző vonással is. Uszonyain például kivehető a "csukló" és a "könyök" - ez egy evolúciós előrelépés a szárazföldön való közlekedéshez szükséges végtagok kifejlődése felé.