2001 januárjában egy merényletben meghalt Kabila, így fia vette át az elnökséget, kinek személye még amerikai elemzők szerint is „pozitív változásokat fog hozni a kialakult tragikus helyzetre”. Egy amerikai találkozón egyeztetett is Ugandával és Ruandával, és megállapodtak, hogy a két ország folyamatosan visszavonja erőit Kongóból. Áprilisban az ENSZ vizsgálatot indított a Kongóból illegálisan exportált nyersanyagok (olaj, gyémánt, réz) ügyében és bűnösnek találta Ruandán és Ugandán kívül Zimbawe-t is, így ellenük szankciókat helyezett kilátásba.

2002-ben viszonylagos béke volt. Azonban Ruanda helyzete a segélyek befagyasztása miatt katasztrofálissá változott, ráadásul a banyamulenge-ok (kik a lázadók nagy többségét adták) is kezdtek ráunni a ruandai katonai irányításra. Bár április 19-én megszületett a Napváros Egyezmény, melyben deklarálták Kongó egyesített, többpárti kormányát és demokratikus választások kiírását, de meg sem említették benne a nem hivatalosított katonai állományt, ami igencsak aláásta a dokumentum fontosságát – azonban a harcok az irat hatására csökkentek. Szeptember-októberben Kongó, Ruanda és Uganda hivatalosan is békét kötött, és az említett két ország elkezdte visszavonni katonáit Kongóból.

Majd 2003-ban megszületett a az Átmeneti Egyezmény, mellyel hivatalosan lezárták a háborút. 5,6 millió ember halt meg a harcokban és következményeiben, és még ennél is többre tehető az otthonukat elveszítő családok, és megerőszakolt nők száma.

Készülődő harmadik

A konfliktus azonban több helyen folytatódott, bár már nem nemzetközi, „csak” belső szinten Kongóban (a „háborún belüli háború” Ituriban, Észak és Dél Kivuban a jól ismert etnikai villongások [amikbe néha Ruanda is beleavatkozott], és Katangában, ahol a Kabila által létrehozott Mai-Mai csoport csúszott ki a kormány irányítása alól). A 2006-os választásokon újra legalizálták Laurent Kabila-t, mint elnököt, mellette Adolphe Muzito, a volt pénzügyminiszter lett a miniszterelnök (bár ekkor is akadt némi tömegverekedés és másfél tucat halott). Hiába azonban a demokratikusan megválasztott kormány, így sem tudnak rendet tartani a térségben, még az ENSZ és az Afrikai Unió segítségével sem. 2007-ben újabb tutsi-hutu katonai összecsapás robbant ki, majd 2008-ban konfliktusok törtek ki a kormány és a húsznál is több lázadó csoport között (a tizenhétezer kéksisakos jelenléte sem használt semmit).

A jelenlegi harcok egy Nyugat-Európa méretű térségben zajlanak, közel az Ugandai és Ruandai határhoz. A lázadók legnagyobb vezére, Laurent Nkunda (aki azt állítja, hogy csupán a tutsi lakosságot védi a hutu szélsőséges milicistáitól) és a kormány közti konfliktus az utóbbi időben egyre csak éleződött, és egyre több halottat követelt. Most azonban, a kormány állítása szerint Ruanda áll Nkunda mögött, és épp egy átfogó támadást készít elő, mivel még mindig az ország ásványkincseire fáj a foga. Ruanda nevetségesnek tartja az állítást, míg az ott lévő ENSZ-erők nem bírnak még érdemi állást foglalni.

A Monuc vizsgálatot indított az ügyben, de az itt megbúvó káoszt nehéz lesz bizonyíthatóan feltérképezni. Az sem segíti munkájukat, hogy Nkunda katonái ruandai egyenruhát hordanak és ugyanolyan nyelvet beszélnek a határ mindkét oldalán. A konfliktuson az se segít, hogy Ruanda is többször vádolta Kongót a nála tevékenykedő hutu felkelők támogatásával. Bármelyik eshetőségre is találjanak bizonyosságot, újabb háború robbanhat ki a kontinensen, amit már a nyugat sem fog figyelmen kívül hagyni – tanulva a II. kongói háború eseményeiből. Bernard Kouchner francia külügyminiszter kijelentése is alátámasztja ezt az állítást:" Attól félünk, hogy egy újabb, hatalmas és rettenetes ,mészárlás fog kezdődni az északi területeken és Kivuban." Ha figyelembe vesszük egyrészt a kontinens, másrészt a globális politika jelenlegi feszült helyzetét, magunk is levonhatunk olyan következményeket, amik nem épp optimista világszemléletre adnak okot.