Az állásinterjúk pokla

Vegyük az egyszerűbb példát, amikor valaki tudásának megfelelő munka után kutat az álláshirdetések rengetegében, majd önéletrajzok sokaságát küldözgeti szerteszéjjel, annak reményében, hogy esetleg választ is kap majd a tömérdek jelentkezés valamelyikére. Hiszen az első komoly probléma igazán az, hogy sok helyről finoman szólva szarnak válaszolni a lelkes munkakeresőnek. Ezt elsősorban azzal magyarázzák a HR világában komolyabban elmerülő szakemberek, hogy a rengeteg megkeresés miatt lehetetlen mindenkinek válaszolni, ezért csak azok számíthatnak valamilyen reagálásra, akiket megfelelőnek tartanak a felvételi tortúra megkezdésére.

Mindezt persze megértjük, bár rosszul esik, amikor a huszadik helyről is mély hallgatás a “válasz”, mert amúgy jól esne néha még egy “kösz, de nem” is. Ha viszont megérkezett a várva várt pozitív válasz, melyben állásinterjúra invitálnak minket, akkor teljes a boldogság, pedig a neheze csak ezután következik. Először a legtöbb esetben egy HR-esnek nevezett személy karmai közé kerülünk, aki megejti az első szűrést (Cége válogatja hány ilyen-olyan filteren kell átcsöpögnünk, míg megkapjuk az áhított “munkakönyvet”.)

Természetesen lehetetlen lenne felsorolni a HR “művészetének” teljes eszköztárát, vaskos könyveket írtak már arról, hogyan is kell rálelni a tökéletes munkaerőre. Meg arról, hogyan is kell viselkedni, nézni, beszélni, felöltözni ahhoz, hogy mi legyünk az a bizonyos szupermunkás. Mindenesetre muszáj kiemelnünk a HR-tudomány legnagyobb vívmányát, az embert próbáló kérdések királynőjét: a “Sorolja fel három jó tulajdonságát!” kérdéscsodát. Persze ez nem kérdés, hanem felszólítás, amelyet lehetetlen elkerülni egyetlen klasszikus állásinterjún sem. Ráadásul párja is van, ahol három rossz tulajdonságot kell megneveznünk.

Sokan persze már előre felkészülnek ebből a témakörből, kisebb listákat írnak, melyek hosszú elmélkedés eredményei, hiszen ebből a két kérdésből gondolják leszűrni, hogy milyenek is vagyunk valójában. Na persze. Viszont, ha valamelyest naivabbak vagyunk, és úgy gondoljuk, hogy a hely ahová jelentkeztünk nem elég leépült szellemileg ilyen típusú kérdések feltételéhez, akkor bizony súlyos árat fizethetünk jóhiszeműségünkért.

Tegyük fel, hogy ügyesek, előrelátók, sőt felkészültek voltunk, minek következményeként átrostálódtunk a következő fokozatra, ahol szintén sikeresen töltöttünk ki különböző nyelvi, pszichológiai és ki tudja még miféle teszteket. Ekkor elérkezvén az utolsó nagy szűrőállomáshoz, ahol magával a főnökkel beszélgethetünk kellemes körülmények között, amikor is a közép-, felső- vagy bármilyen más vezető arra kér minket, hogy soroljuk fel három jó vagy rossz tulajdonságunkat. Hopp. Ilyenkor persze a legnehezebb feladat nem a leendő főnök fejéhez vágni az első kezünk ügyébe akadó súlyosabb tárgyat, mert akkor biztosan buktuk az állást.

Persze ezek a jól kidolgozott felvételi procedúrák igencsak leterhelik az embert mind szellemileg, mind lelkileg, és mindig fennáll a lehetőség, amikor annak ellenére, hogy úgy éreztük igazán jól sikerült teljesítenünk, ráadásul még a héten választ ígértek nekünk, ám az sosem érkezik meg. Ugyanis éppúgy, mint az első megkeresés estében, ha éppen nem felelünk meg valamelyik állomáson, akkor bizony hamar el leszünk felejtve, még egy elutasítás elejéig is.

Építsünk csapatot

Miután sikeresen felvételt nyertünk egy adott munkahelyre, és végezzük a dolgunkat, ahogy kell, akkor sem menekülhetünk a cégek által alkalmazott zsenialitástól. Mert ugye egy helyen általában több ember dolgozik, akik valószínűleg azért kommunikálnak egymással, megismerkednek, esetleg jóban lesznek (esetleg nagyon is jóban). Mindezek ellenére a cégvezetés úgy véli: ennél többre van szüksége a munkás népeknek. Hát szervezzünk nekik csapatépítő programokat, akkor bizonyára összerázódnak majd, és szerencsésebb esetben jobban is végzik majd a dolguk. Igenám, de erről az alkalmazottakat rendre elfelejtik megkérdezni.

A szerencsétlen munkásember először persze örül, hogy egy-két napot munka nélkül tölthet (már ha nem hétvégére szervezik az eseményt), de hamar rádöbben, hogy másról nincs szó, csak egyszerűen hülyének nézik őt. Többen rácsodálkoztunk már arra, hogyan is lehet infantilis sorversenyekkel, vagy halálunalmas előadásokkal jobb munkára serkenteni bárkit is. Mert hát felnőtt emberekről van szó, akik talán meg tudják maguknak oldani saját szórakoztatásukat, de az erre épült iparág ezt nem igazán hajlandó tudomásul venni.

Hogy nemcsak a levegőbe beszélünk itt egy teljesen igaz történet egy ilyen típusú csapatépítésről (bocsánat: team buildingről).Történt ugyanis, hogy egy bizonyos cég valamely alkalmazottja képes volt elaludni a csapatépítés kellős közepén. Egyszercsak arra riadt fel, hogy kollégái felállva tapsolnak lelkesen (sajnos nem derült ki minek okán), ettől szerencsétlen alanyunk annyira megijedt, hogy kiugrott a közelében lévő nyitott ablakon. Szerencséjére a földszinten volt megtartva az esemény, így megúszta komolyabb sérülések nélkül.

Nem ajánlatos tökéletesnek lenni

Túl minden csapatépítő programon, végezzük a dolgunk legjobb tudásunk szerint, mindenki meg van elégedve velünk, halmozzuk a dicséreteket nap mint nap. De bármikor beüthet a krach. Most nem az aktuális gazdasági válságra gondolunk, hanem inkább a felettünk állók szellemi válságáról.

Amikor is főnökünk magához hívat és mosolyogva közli, hogy mehetünk amerre látunk, mivel tökéletesen végeztünk a dolgunk, ezért félő, hogy magunk állunk hamarosan tovább. Ekkor pedig az történhet, hogy miután ellestük főnökünk zseniális szaktudását, és a cég legféltettebb titkait, értelemszerűen saját céget alapítunk, majd pedig mi leszünk a legádázabb konkurencia az egész világon.

Ilyenkor már csak az maradhat hátra, hogy megkérjük szeretett vezetőnket, ugyan mondja már el három jó vagy rossz tulajdonságát.