Egy szép példája volt az együttműködésnek, amikor a francia elnök, Nicolas Sarkozy és a brit miniszterelnök Gordon Brown egymás mellett ácsorogva próbálták rábeszélni országuk népeit, a befektetőket és egész Európát, hogy a La Manche csatorna két partján fekvő két ország képes egymással együttműködve megoldást találni a pénzügyi válságra. De amikor Sarkozy azt mondta, hogy Párizs és London „kéz a kézben járnak”, akkor sokan tették fel a kérdést: mikor fog a meglepő kézfogás fájdalmas szorítássá változni, és ki lesz az, aki először engedi el a másik kezét, hogy újabb jó pontokat gyűjtsön be magának. Sarkozy és Brown ugyan együtt jelentek meg a kamerák előtt, de a rejtett versengést kettőjük között nem lehetett nem észrevenni.

A keddi találkozón Versailles-ban két teljesen különböző ember jelent meg, akik egy nagyon hasonló helyzetben találták magukat. Míg a gazdasági válság be nem ütött, Brown és Sarkozy azon törték a fejüket, hogyan is veszthették el népszerűségüket a saját országukban. Mindketten kicsit több mint egy évvel ezelőtt kerültek hatalomra, miután, hogy elődeik (Tony Blair és Jacques Chirac) kormányába sínylődtek évekig. Nem telt el sok idő és mindketten gyors zuhanásnak indultak a közvélemény-kutatásokban, és hamarosan a közutálat tárgyai lettek.

A franciák, akik a kezdetben még oda voltak Sarkozyért, egy élvhajhász vezetőt ismertek meg, aki csak újdonsült feleségével, Carla Brunival és a kettőjük kapcsolatával van elfoglalva. A britek pedig hamar megérthették, hogy Brownnak fikarcnyi sem jutott elődje karizmájából. A támogatottság elvesztése azonban nem járt együtt a kiélezett politikai érzék eltűnésével, amikor a gazdasági hurrikán megérkezésével megértették: itt a remek alkalom, hogy megmutassák milyen vezetők is valójában.

Sarkozy nemcsak Franciaországon belül szeretné visszanyerni népe szeretetét, hanem kihasználná soros EU-elnökségét, hogy bemutatkozhasson, mint Európa új vezetője. Ellentétben vele, Brown - Blair korábbi pénzügyminisztere – volt az első vezető, aki a múlt hónapban bankmentő tervezettel állt elő. Az Egyesült Államok, Franciaország, Németország és más államok is csak napokkal később követték Brown példáját.

Lenyúlni a dicsőséget

Pénzpumpálás a bankokba az eddigi legjobb húzásnak számít a pénzügyi válság ellenében, ráadásul ennek következtében úgy két héttel ezelőtt Brown meghívást nyert Párizsba az euró-övezet országainak csúcstalálkozójára, annak ellenére, hogy Britannia nem tagja ennek a csoportosulásnak. Azóta a két ominózus vezető össze- összefut néha, legutóbb pont kedden, - azonban ez egy igencsak feltételes partnerség.

A brit miniszterelnök euró-csúcsra való érkezése nem mondható éppen nyilvánvalónak, és sokan az euró elkötelezett hívei közül azon elmélkedtek, hogy Brown esetleg utalni akart volna az euróval kapcsolatos álláspontjának megváltozására. Hiszen Brown, még pénzügyminiszterként meggátolta, hogy Britannia belépjen az euró-övezetbe, és kiállt a szigetország monetáris függetlensége mellett, annak ellenére, hogy Blair támogatta volna az euróra való átállást.
A fent említett találkozón Brownnak sikerült alaposan felbosszantania a franciákat, amikor a figyelem középpontjába erőltette magát, lenyúlva azt a házigazda Sarkozytől. A francia elnök megharagudott Brownra, mert az előtte vázolta fel az átfogó reform tervet a nemzetközi gazdasági szervek megváltoztatásáról.

Ez a harag azonban nem zavarta Brownt abban, hogy a boldogságtól sugárzó tekintettel begyűjtse a mentőtervéért járó elismeréseket. A brit újságírók már azt találgatják, hogy Brown esetleg előrehozott választásokat fog kezdeményezni, hogy kihasználja a mostani népszerűséget. Egyes szakértők szerint Brown viselkedése csak egy szimpla elégtétel azért, mert Sarkozy túlságosan magára vonta a figyelmet, amikor márciusban mutatós feleségével Londonba látogatott.

Hogy Sarkozy sem maradjon adósa Brownnak, rögtön az euró-csúcs után Washingtonba sietett, hogy bemutassa a tervezetet Bush elnöknek. Hogy érzékeltesse Európa vezető politikusa mivoltát, a francia elnök magával cipelte José Manuel Barrosot, az Európai Bizottság elnökét is. De mindezek előtt igyekezett kiszivárogtatni a luxemburgi miniszterelnök segédletével, hogy Brown szinte könyörgött, hogy bejuthasson az euró-övezet csúcstalálkozójára.

Muszájból együtt

Minden kísérlete ellenére, hogy elfoglalja a vezetői pozíciót és kigáncsolja Brown lábait, még Sarkozy is megértette, hogy most Franciaországnak túl kell tennie magát a britekkel szembeni ellenszenvén. A franciáknak szükségük van legalább egy erős szövetségesre, amely szerepét általában Németország tölti be az unión belül. Viszont a mostani válságban a németek önálló pályára álltak, Angela Merkel kancellár ellenezte Sarkozy ötletét, miszerint fel kéne állítani egy közös európai gazdasági válságkormányt. A német kancellár ehelyett azt szorgalmazta, hogy minden ország egyénileg oldja meg a válságból adódó problémáit. Nagy sajnálatára ugyan, de Sarkozy megértette, hogy Brownnal kell együttműködnie, mivel a brit miniszterelnök szintén a válság globális megoldásában gondolkodik.

Robin Shepherd Európa-szakértő szerint a két politikusnak eltérő céljaik vannak: “Brown a saját politikai karrierje megmentéséért küzd, míg Sarkozy Európa irányítására tör. Viszont mindkettőjüknek közös érdeke, hogy összedolgozzanak. A mostani válság tanulsága, hogy nincsenek győztesek és vesztesek, mert ha a gazdasági válság elhatalmasodik Európában, az nagyon rossz lenne Britanniának, és ha a brit gazdaság nehézségekkel küzdene, az igencsak rossz hír lenne Európának.”

Annak ellenére, hogy mind Sarkozy, mind pedig Brown a válság globális megoldása mellett tört lándzsát, vannak különbségek kettőjük felfogása között. A francia elnök szeretné megerősíteni az állam szerepét a gazdaságban és nagyobb ellenőrzés alatt tartani a vállalatokat. (Ezt Václav Klaus cseh elnök a régi szocializmushoz vezető útnak nevezte, és a kapitalizmus végét látta eljövendeni.) Brown viszont a privát piacban látja a megoldást, viszont szigorúbb állami felügyeletet képzel el mindennek.

“Az a kérdés, hogy támaszkodjunk-e az államra, vagy adjunk szabad teret a magántőkének, akkor lesz aktuális, ha majd a következő válság megakadályozásáról fognak tárgyalni” - mondja Shepherd. “De most még, amikor a jelenlegi válságot próbálják helyrepofozni, ez a kérdés félre van tolva.”