Mi van akkor, ha a Fidesznek olyan stratégia van a tarsolyában? Már ha van egyáltalán…

Ez a legnagyobb baj, hogy nem tudjuk, hogy van-e. Nem tudjuk, hogy mit akar a Fidesz valójában, illetve milyen módon képzelik az ország fő problémáinak megoldását. Nem tudjuk, hogy akarnak-e egyáltalán reformokat. Ha igen, milyen területeken, és milyen módon.

Még van másfél év a választásokig, még előrukkolhatnak bármivel.

Ha előrehozott választást szeretnének, akkor nem ártana, ha e szándék mellé egy konkretizáltabb programot rendelnének. Így nem világosak az alternatívák.

Mi van akkor, ha a Fideszben nem is gondolkodnak mélyre ható reformokban, hanem a már meglévő keretek között szeretnék másképpen, jobban működtetni a rendszert?

Ennek megvan az esélye, de a jelenkori Magyarországon ez kevés.

A jelenlegi keretek közötti jobb működtetés nincs benne a lehetőségekben?

De, természetesen lehet jobban kormányozni, és az államot jobban működtetni, és egy kiépítettebb, nyugodtabb demokratikus berendezkedésben már lehet erre az ígéretre építeni egy választási kampányt. Magyarországon viszont olyan rendszerszintű problémák vannak, amelyek eleve aláássák a meglévő keretek közötti jobb és nyugodtabb kormányzás lehetőségét, mert a jelenlegi struktúra ciklikusan újratermeli a válságperiódusokat.

Arra céloztam az előbb, hogy például a szociális hálóra a költségvetés jelentős részét fordítják, gyakran úgy, hogy lehetne még megfontoltabban, még pontosabban is tenni – például a rokkantnyugdíjazás. Ezek például nem kétharmados törvények, nem kell nagykoalíció a megváltoztatáshoz, de a racionalizálás plusz pénzt jelentene a költségvetés számára.

Ha ezt rendesen megcsináljuk, tehát racionalizáljuk a rendszert, akkor ezt hívják a szociális ellátórendszer (illetőleg a nyugdíjrendszer) reformjának.

Részben igen.

Ebből a szempontból a jobboldal kedvezőbb helyzetben van, nekik nem egyértelmű és primer bázisa a szociális ellátásból élők csoportja és a nyugdíjasok, így ők bátrabban nyúlhatnak ehhez hozzá. Az MSZP ezen a területen eléggé bátortalannak mutatkozott. De a közhiedelemmel ellentétben, a szociális ellátórendszerben nincsen jelentős kiadáscsökkentési potenciál. A baj a struktúrával van, s azzal, hogy a segélyezés fékeket jelent a munkaerő-piacra való bejutáshoz. Ha a (bejelentett) munkával nem lehet magasabb életszínvonalat elérni, mint a segély plusz feketemunka konstrukcióval, vagy önmagában a segéllyel, akkor az komoly torzulást okoz nemcsak a munkaerőpiacon és a gazdaságban, hanem a társadalombiztosítás rendszerében és a nyugdíjrendszerben is – romlik ugyanis az eltartók és az eltartottak aránya.

A klasszikus jóléti országokhoz képest Magyarországon a szociális hálóba való költségvetési kiadás körülbelül 15-20%-kal magasabb.

De kisebbek a tételek is. A skandináv modellben például jelentősebb elvonásból egy komolyabb segélyezés történik, itt a segélyezési tételek is kisebbek. Bár az újraelosztás aránya túlságosan magas, és ezen változtatni kell, de a transzferek csökkentése önmagában nem jelent megoldást. Ha a hiánycsökkentés szándékával nyúlunk az ellátórendszerhez, az nem jelenthet megoldást, mert ezek nemzetgazdasági szinten nem jelentős tételek. A struktúrához kell hozzányúlni, méghozzá úgy, hogy a reálgazdaságra és a munkaerőpiacra gyakorolt negatív hatásokat kell minimalizálni; ki kell iktatni a fékeket a rendszerből, és meg kell szüntetni azokat a tényezőket, amelyek a feketegazdaságot, a strukturális munkanélküliséget generálják.

Az előrehozott választásokkal kapcsolatban melyik verzió lenne üdvösebb az ország számára: a kisebbségi MSZP-kormány maradása vagy egy többségi Fidesz-kormány?

A szerkezeti reformok és a közjogi korrekciók szempontjából vizsgálva – a jelenlegi hatalompolitikai viszonyrendszerben – teljesen mindegy, ki kormányoz, és hogy a két verzió közül melyik érvényesül. Mindaddig, amíg a konszenzuális keretek nem jönnek létre, és a diskurzus minősége nem változik, nem is várhatunk érdemi előrelépést, legfeljebb a szerepek cserélődnek fel, és a retorika színezete változik majd. Miközben a politikai elit és sok esetben az elemzők is az ország boldogulását attól teszik függővé, hogy melyik oldal kormányoz, vagy melyik kerül kormányra, én azt állítom, hogy a jelenlegi feltételrendszert figyelembe véve Magyarország jövője szempontjából teljesen irreleváns ki van hatalmon. Jelen pillanatban nincs olyan erő, amely a szerkezeti reformok, közjogi korrekciók elkötelezett híve lenne. A szembenálló felek egymást és saját magukat is gúzsba kötik, oly mértékben leszűkítve a mozgásteret, ami lehetetlenné teszi az érdemi változtatást.

Éppen ez az érdekes, hogy azt tudjuk, hogy legalábbis ideiglenesen letettek a reformok terveiről, a Fideszről pedig konkrétan nagyon keveset tudunk.

Ugyan némi elmozdulás érezhető a Fidesznél, de a korábbiak figyelembevételével és azzal, hogy nem tudjuk, hogy mit szándékoznak tenni, még mindig azt kell mondanunk, hogy egy alapvetően reformellenes erőről van szó. Ilyen értelemben továbbra is mindegy ki kerül hatalomra, mert reformok így se, úgy se lesznek. Az más kérdés, hogy ha a választások után jönnek elő a reformtervekkel, az viszont hidegzuhanyként fog hatni a társadalomra, s a saját szavazótáborra.

Ha úgy alakul a helyzet, hogy 2010 után a Fidesz az MSZP helyzetébe kerül, mert késve indítja el a reformokat, akkor az milyen módon lehet hatással a magyar pártrendszerre? Várható egy nagyobb mérvű kiábrándulás a két nagy pártból?

A magyar politikai elit társadalmi megítélése mélyponton van, én nem várok szignifikáns csökkenést akkor se, ha további csalódásokat okoznak. Ráadásul itt érzékelhető egy nagyon érdekes ellentmondás: miközben folyamatosan a politikai apátiáról és az elit megítélésének devalvációjáról beszélünk, és ezt a számok is alátámasztják, eközben a választási részvétel rendre 70% körül alakul, tehát a hitelét vesztett politikum mégis képes megszólítani és mozgósítani a választópolgárokat. Voltaképpen a „panem et circenses” (kenyeret és cirkuszt) ókori elve érvényesül, megtoldva azzal a trükkel, hogy minél kevesebb kenyeret annál több cirkuszt kapunk.