Könyv a boncasztalon - Fiala péklapáton

Az ember- röviden

Fiala János: zsidó származású, tolerancia-díjas, ám nem épp toleranciájáról ismert, kifejezetten botrányos, rádiós médiaszemélyiség. Reggeli műsora van jelenleg a PontFM (88.1) adón Kelljfel Jancsi néven, de dolgozott már a Calypsónál és a Magyar Rádiónál egyaránt. Közösségben való szóbahozatala általában heves vitákba torkollik, ugyanis senki nincs róla semleges véleménnyel - már aki valamennyire is ismeri. Jelenleg írói babérokat dédelgetve kiadta első, önéletrajzi könyvét. Ha bárki többre lenne kíváncsi, mondhatnám olvassa el a Péklapátot, de inkább ne.

A könyv - szóljon az ego

A mű több mint háromszáz oldalas, keménykötésű, közepes borítóval, és remek hátoldali ajánlóval ellátott példány. Az előszóból rájöhetünk, hogy Fiala mennyire nagyon szeretett volna író lenni, és még három folytatást tervez, ha a könyv elnyeri az olvasók tetszését. Az ezt követő jobbra zárt, dőlt stílusfelvezető kifejezetten kellemes, kissé művészi behatást kelt - reményt keltő első oldalak.

Viszont vegyünk szemügyre egy mondatot, mondjuk rögtön az elsőt - már ami a bevezetőt követi. „1957. március kilencedikén, hajnali negyed kettőkor születtem Budapesten.” Arra nem térnek ki, hogy mondatot - nemhogy könyvet - nem kezdünk évszámmal, de arra igen, hogy csak a stílusos bevezetőnek hála, hogy itt és a rákövetkező tíz oldalnál nem hajítottam el a könyvet. Ugyanis Fiala első huszonegynéhány évének kissé száraz, sokszor erőltetett érdekességgel leírt élettörténete következik - amire Magyarország jó része, engem is beleértve, nem kíváncsi.

Megtudhatjuk belőle, hogy a szerző elvből nem jár osztálytalálkozókra, és nem forgat értelmező szótárt, de azért nekünk minden egyes idegen szót - még az óvódások által is értelmezhető happy endet vagy dátumot is- megpróbál definiálni - vagyis megmagyarázni. Eme sajnálatos tényező az ötödik után már felettébb dühítő, ötvenedik után (ami körülbelül az első húsz oldalon be is következik) pedig eljuttat arra a pontra, hogy be kell csukni a könyvet (legalábbis egy időre), ha nem akarjuk azt darabokra szaggatni. Ráadásul nem kerülni, hanem halmozni próbálja az idegen, szak- vagy csak újabb kifejezéseket, amivel maximum az olvasó idő előtti idegrohamát érheti el, de a tetszését biztosan nem Sokkal jobban járt volna mindenki, ha vagy szándékosan kihagyja magyarázatokat, vagy ügyel arra, hogy csak az igazán szükségeseket írja bele.

És ez itt nem áll meg, végigviszi az egész könyvön - minden fent említett tekintetben. Kis kitekintésektől eltekintve az egész mű Fiala János első 20 évéről szól, amiben egyes dologok legalább hat helyen köszönnek vissza, nehogy a hülye olvasó bármilyen „fontos” részletet is elfelejtsen. Ráadásul szerkezete, mondatfelépítése, és néha logikája is több helyen hibás, követhetetlen, káoszba forduló. Szinte semmi nem jön át a rendszerváltásból, mindössze egy család életébe lehet kisebb nagyobb bepillantást nyerni. A történeteknek sem nem tanulságuk, sem nem hasznuk nincs, és egész idő altat ösz-vissz háromszor mosolyogtat meg. Szintén probléma, hogy a szerző egyértelműen trilógiának álmodta meg életműve bemutatását (a másodikban szerelmi élete, harmadikban rádiós munkássága lenne bemutatva), így még azoknak se éri meg elolvasni, akik a „Fiala sztorira” kíváncsiak. Egyszerűen túl sok (szövegben), mégis túl kevés (információban és élményben).

Az egyedüli, ami valamennyire elviszi a hátán az egész kötetet, azok a benne szereplő levelek és novellák. Utóbbiak - amiket szintén a szerző írt - már kifejezetten olvashatóak, még ha a jótól el is maradnak. Bár egyik-másik rossz fényben tünteti fel az elbeszélőt, de itt érezhető a szépirodalmi stílus és a tanulságos bemutatás, ami hiányzik a könyv összes többi részéből. A pár külföldi kiruccanás még tartalmaz némi - bár már régen lejárt - olvasmányi értéket, de ennyiben ki is merül a mű erényeinek összessége. Itt emelném ki a mottó és a cím vagy túlzott bonyolultságát, vagy épp primitívségét (tehát vagy valami erősen magasröptűt akart ezzel kifejezni - amit fel nem tudok fogni -, vagy hatvanas IQ fölött egyenesen sértő, hogy ilyenekkel akarnak traktálni).

Bár kezdhettem volna úgy is, hogy a könyv a tizenkét éves lányának íródott (azért van minden fejezet elején a Bogaram, Réka! megszólítás, és azért beszél ki a könyvből a lány felé). De akkor nem tudom, hogy mi a fenéért került nyomdába és nyomták ki belőle 19.999 példánnyal - vagyis az egynél - többet, mint azt kellett volna. Mert ha a lánya lennék, akkor nagyon boldog lennék, hogy apu meg akar magyarázni nekem mindent, meg elismétli hatszor az egészet, nehogy elfelejtsem, és hogy folyton hozzám beszél. Akkor egy remekmű lenne, sőt, nem érintene unalmasan az a sok túlzottan személyes információ, ami a nyakamba zúdít, se a többi személyes, zagyva kiszólás. De így, hogy olvasó vagyok, nos…