A kormányülés után (amiről sokat nem tudunk meg, fájó szívvel le kell mondanunk Budai Bernadett mosolyáról – nem egyszerű feladat, higgyék el) Gyurcsány Ferenc részt vett a Nemzeti Fejlesztési Tanács ülésén. Az ő mondandóját még az újságírók is hallhatták – eddig mi is bent voltunk.

Bár nem egyszerű a feladat: a Vadász Terem tele van fotóssal, az ő tarkójukról sokkal hasznosabb fotókat lehetne készíteni, mint a Tanács tagjairól Pedig számos prominens van jelen: Baja Ferenc, Burány Sándor, Kiss Péter, Kolber István, Németh Imre egykori agrárminiszter, Magyar Bálint – hogy csak néhányukat említsük, szigorúan ABC-sorrendben.

Azután érkezik Gyurcsány is – végigkezel mindenkivel, pár szót vált a megjelentekkel (egyiküktől annak keze állapota iránt érdeklődik), majd elfoglalja helyét az asztalfőn. Kis ideig még lehet fotózni (őt és a tarkókat), majd a sajtófelelősök kiterelik a népet az asztalok közül.



A miniszterelnök megkezdi beszédét: ember tervez, isten végez – mondja. Bár a mostani gondok nem isteni eredetűek, nagyon is emberi trehányság váltotta ki őket. Akárhogy is, a végeredmény számos szempont újragondolására kényszerít minket – ezért is ült össze a Tanács: hogy felmérjék az új körülmények és régi célkitűzések viszonyát.

Idézi az először Fodor Gábortól hallott eszmefuttatást a válságot jelentő kínai írásjelről is (amit azóta több helyen is idéztek már): ezt a veszély és a lehetőség jeléből kombinálták össze, kifejezve a krízishelyzetek kétarcúságát. Nekünk is jutott mindkettőből – mondja a miniszterelnök. Pedig az eredeti tervek mások voltak.



2006-ban azzal fogtak neki a kormányzásnak, hogy az első két évben helyre teszik az ország gondjait, utána pedig már lehet élvezni a változásból fakadó előnyöket. Nem így lett: minden korábbi forgatókönyvet újraírtak az események. Ennek megfelelően a fejlesztési terveket is át kell nézni – min kell változtatni, esetlegesen milyen korábbi elképzelését kell feladni. Ettől senki sem boldog – teszi hozzá. Nem is árt, jó páran kellemetlen beszélgetésekre készülhetnek majd – hát, bocsánat: ez most mégsem fog menni. Nem szeretnénk egyik oldalon sem ott lenni. Különösen, mert ekkora válságot szüleink generációja sem látott: azért erre már nem számítottak az illetékesek – nem lehet eléggé kifejezni a helyzet komolyságát, úgy tűnik.

Ráadásul a neheze még előttünk van – fokozza tovább a kormányfő az amúgy sem rózsás hangulatot. Kemény bejelentések készülhetnek, kezdjük érteni, a lényegről miért is marad le a sajtó az eredeti tervek szerint.

Fő kérdés persze a gazdasági élet fejlesztése lesz – ami azért macerás, mert éppen nem áll jól a világ. Németországban már hivatalosan is recesszió van, a hagyományos keresletfelpörgető megoldások nem működőképesek. Egy áttörési pont van, jön végre a jó hír: az állami szerepvállalás erősítése – a korábbi technikák közül ez alkalmazható. Keynes szelleme tehát még bejárja Európát – igaz, teszi hozzá, manapság lényegesen nyitottabbak a piacok, mint anno nemzetállami keretek között – így nyilván kevesebbet tudunk mindebből profitálni. De ha jól értjük, valamennyit azért igen.

Ehhez viszont határozott és cselekvő magatartásra van szükség, és arra, hogy a különböző gazdasági szektorok is gyorsan alkalmazkodjanak a körülményekhez.

Hogy a többiek mit szólnak, nem derül ki: udvarias határozottsággal kitessékelik a sajtósokat, kezdjük várni az infókat. Eltart egy darabig, két órányi tárgyalást emlegetnek. Alig valamivel lesz kevesebb: egy és háromnegyed óra múlva szállingóznak a résztvevők.

Szerencsénk van: Bajnai Gordont elkapja néhány kollegina, csapódunk hozzájuk mi is. Arról beszél, ő mit mondott, milyen lehetőségei vannak az államnak.