Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa nyílt levelet intézett sajtóhoz, amely szerint atrocitások érik a munkatársait olyan szervezetek részéről, amelyekkel kapcsolatban a hivatal vizsgálódik. Szabó szerint érdemes lenne az állampolgári jogok országgyűlési biztosának mandátumát úgy is szabályozni, hogy megbízatásának lejárta után bizonyos politikai pártok hozzájáruláshoz kötött megbízást ne vállalhasson el. Ezzel el is érkeztünk egy komoly kérdéshez: lehet jó szakember az, akit pártok jelölnek?

Miért?

Persze kérdés, hogy miért ne, bár a megválaszolása nem olyan egyszerű. A biztosi mandátum lejárta után, mintegy „utólag” elég nehéz méltatlanná, vagy éppen még méltóbbá válni a biztosi hivatalhoz, ezért ez a javaslat elég furcsának tűnik, főleg annak ismeretében, hogy Szabó Máté komoly elméleti felkészültséggel rendelkező politológus.

Az, hogy milyen utóélete van egy szakembernek, talán a legkevésbé fontos. Van itt más: van „előélet” is, ami igazából arra jó, hogy megtudjuk, mit várhatunk egy leendő szakembertől.

Szimbólumok

A politikai elit által kinevezett tisztségviselők nem feltétlenül válnak pártkatonává. Ezért említettük, hogy az „előélet” fontosabb az „utóéletnél”, hiszen következtetni tudunk: autonóm, a feladat ellátására alkalmas személyiségről van-e szó. Ráadásul egy konszenzusos, összparlamenti megválasztás/szavazás jobban néz ki, mintha egy párthoz, vagy oldalhoz kötődő pozícióba juttatás: a politika nem elhanyagolható része a szimbólumok megfelelő kezelése.

„Elvi síkon”

Kérdés tehát: tudja-e magát függetleníteni a pártmunkás a pártpreferenciáitól? Emlékezzünk: volt olyan államfőnk, aki megválasztása előtt hónapokkal lépett ki a pártjából. Alighanem fontosabb az, hogy valaki hogyan viselkedik akkor, amikor nincs pozícióban, ugyanis az bizonyos dolgokat elárul az emberről. Rosszhiszeműnek azonban nem kell lenni, nem lesz skizofrén valaki csak azért, mert például magánemberként vadabbul fogalmaz, mint felelős vezetőként, bár a szavak jelentésével magánemberként is illik tisztában lenni.

Amiről tehát szó van, hogy elvileg nem kellene félni attól, hogy egy pártokhoz közeli, ne adj’ Isten párttag kerül valamilyen posztra. Amennyiben az illető nem tudja, vagy bármilyen okból (elfogultság, szűk látókör, empátiahiány stb-stb.) kifolyólag nem képes ellátni egy szakmai jellegű feladatot, akkor jóval kisebb jelentősége van a párttagságnak. A függetlenségnek elvileg (hangsúlyozottan: elvileg) ugyanis nem a pártoktól való függetlenséget, hanem a személyes preferenciáktól való függetlenséget kellene jelentenie elsősorban. Kérdésként megfogalmazva: egy hozzáértő pártember lenne-e előnyösebb (például:) a közigazgatásban, vagy egy rögeszmés „pártfüggetlen”?

Alkotmánybíróság

Az Alkotmánybíróság (AB) tagjainak megválasztása kétharmados, minősített többséggel történik, így a politikai pártok – legalábbis a Fidesz és az MSZP – helyeslő támogatása kell. A modell azért szerencsés, mert a pártok patthelyzetben vannak, ugyanis nem csupán egy személyről van szó, hanem egy testületről, így a kompromisszumkeresés gyakorlatilag kötelező.

Az AB döntései persze sokszor vitathatóak, bár alapvetően koherens rendszert képeznek. Az alkotmánybírák ugyan politikai kinevezettek a szó abban az értelmében, hogy funkciójuk betöltéséhez a pártok hozzájárulása kell, viszont már sokszor láttuk, hogy a politikai meggyőződés a döntéshozatalkor nagyon kevésszer játszik szerepet. Nem hiába van az, hogy a felmérések alapján a legnagyobb társadalmi bizalom az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnök irányában figyelhető meg.

„Gyakorlati síkon”

Nem állíthatjuk ugyanakkor, hogy ezzel a modellel nincs baj, ugyanis van. Úgy hívhatjuk, hogy kötelező jellegű párthűség. Elég nehezen képzelhető el az, hogy valaki úgy kerüljön pozícióba, hogy valamilyen politikai érdek ne fűződjön hozzá.

Probléma, hogy a politikai érdek a napi tapasztalat szerint leginkább hatalmi kérdés, s csak utána a közösségért való tenni akarás. A négyéves ciklusokban való gondolkodás rákfenéje, hogy a napi munkát befolyásolja a „meg kell nyerni a következő választást is!” gondolkodásmódja, így a strukturális változásokra egyelőre nem nagyon látszik esély.

Szakmaiság, hit

Pusztán hiúságból, féltékenységből leszavazni egy szakembert jelenthet némi politikai elfogultságból fakadó szűklátókörűséget.

Mindez nem jelenti, hogy a pártoktól való totális függetlenség lenne az üdvös, bár kétségtelenül jól hangzanak a hasonló, némileg anarchisztikus kijelentések. Biztos parlamenti háttér nélkül ugyanis a kormányzás is instabillá válik, ami nem jelentene megoldást.

Valószínűleg más lenne a helyzet, ha a politikai csatározásokra csak és kizárólag a pártapparátust és a parlamentet használnák a pártok, s nem várnának el politikai szimpátiát független szervezetek vezetőitől (lásd PSZÁF-ügy, annak idején). A Kádár-rendszer mindenesetre megtanította a társadalomnak (így a politikai elitnek is), hogy minden lehetőséget azonnal meg kell ragadni, különben ami késik, az esetleg múlik is.

Ennek következménye, hogy a lehető legtöbb helyre saját embert kell ültetni, mert „ki tudja, mire lesz még az jó”, ami jelentősen csökkenti a szakmaiságba, a hozzáértésbe vetett hitet.