Felszólalók

Elsőnek Jaksity Kata szólal meg: a kelleténél kevesebben tudják, hogy nem csak műsort vezet, hanem rendszeresen visszajár Afrikába humanitárius célokat teljesíteni. Idén nyáron Csányi Sándor is elkísérte, a bulvárlapok is több napig foglalkoztak velük – igaz, több szólt a színész élményeiről, mint magáról a küldetésről.

Természetesen őt is a gyerekek sorsa indította meg – mivel ő is édesanya, ezen nem is kell csodálkozni. Mint mondja, csak mi tehetünk azért, hogy a gyerekeknek „élete” legyen – már abban az értelemben, ahogy mi azt általában gondoljuk az élet szóról.

Csányi Sándor is hasonlóan gondolkodik, bár ő csak szomáliai menekülteket látott – de a szenvedés valószínűleg internacionális, tesszük hozzá mi egészen halkan. Ő is így gondolhatja, és a nem jelentős összegű támogatásról beszél: ironikusan azt is hozzáteszi, hogy ezzel a módszerrel kiválóan meg lehet nyugtatni a lelkiismeretet (konkrétan a jó üzlet kifejezést használja): nem olyan hálát kap érte az ember, mint egy hajléktalantól, de ez nem is baj.

Ez a gondolat többeknek is megtetszik, mert még visszatér később is – hátha ez a megközelítés meggyőzi azokat, akiket meg kell.

Akik ott is voltak

Schumicky következik: ő maga a helyszínen tartózkodik általában, most is csak pár napra jött haza. Nehéz elhinni, de feltétel nélkül tiszteljük érte: vékony, törékeny huszonéves lánynak tűnik – aki ehhez képest szenvtelenül beszél arról, hogy olykor lőnek is rá. Annál lelkesebben beszél viszont az eredményekről és a segítség fontosságáról. Szerencsére a helyzet egész jó, nem zárkózunk el a segítségtől: legalábbis azt mondja, a legtöbb érdeklődőt kénytelenek elküldeni, mert speciális tudással bíró embereket keresnek: leginkább egészségügyi ismertetekkel.

És persze van segítség is: Juhász Péter vállalkozó húsz tonna ruhát szedett össze a rászorulóknak.

Vujity Tvrtko következik, némileg a konkurencia képviseletében: ő a baptisták cipődobozos akcióját támogatja, de természetesen nem gondolja komolyan a konkurenciaharcot: abban viszont egyetértenek, hogy csak olyan szervezeteket támogatnak jó szívvel, akik maguk is kézhez szállítják a csomagokat.

Az elfogadás fontosságáról is beszél: Benjámin fia Gambiában járt óvodába, fekete gyerekekkel – akik viszonylag hamar túltették magukat a csoporttárs furcsa színén – ezt kellene valahogyan eltanulni tőlük.

És persze üzen a lelkiismeretnek is: jön a teszkókarácsony, amikor az egész évben került nagymamának megvesszük a törött lavórt. Talán másokra is figyelhetnénk...

Kembe Sorel is mesél, ő nem a nagyi krokodiljáról. Ő a békésebbik Kongóban él, de ébredt már a szomszéd országból áthallatszó lövésekre – nem volt nyugodt. Később megjegyzi még, hogy Kongóban szinte nincs vita: valakik vagy egyetértenek, vagy bozótvágóval esnek egymásnak.

A Hooligánok kevésbé fennköltek: ők a zenéjükkel szeretnének segíteni – és persze általában is fontosnak tartják, hogy a jó ügy mellé álljanak. Csakúgy, mint Ivan, az egynevű énekes, illetve a Tvrtkot eredményeiért tisztelő Sárosdy Eszter.

Újra felhangzik a bizonyos dal, ezúttal együtt énekeljük a fentebb olvasható refrént – ezzel a hivatalos rész nagyjából véget ér.

Ha éppen van háromezer forintjuk, mentsék meg egy gyerek életét – ér annyit, mint egy bicikliút (kinek mi fontos, ez a példa is elhangzott...)

Elvegyülünk és érdeklődünk.

Schumicky Lilla személyes érdeklődésünkre elmondta: több száz gyermeken segítettek már e módon, sőt legtöbbjüket már jelképesen örökbe is fogadták (a „szülők” minden hónapban fizetik „gyermekük” életbennmaradásához szükséges összeget). Ez az összeg csak elsőre tűnik kevésnek, ugyanis „a 3000 forint odakinn legalább 30.000-et ér.” Egy ENSZ felmérés szerint az elmúlt 2 hétben újabb 4000 gyermek érkezett a menekültekkel.

Elmondta azt is, hogy a jövőre újabb gyerekeken készülnek segíteni, és hogy a szintén jövőre beinduló mikrohitel-programnak köszönhetően több mint ezer ember alapozhatja meg életét. Bíztatóan számolt be a fiatal asszonyoknak tartott nyolc hónapos üzleti tréningről is: a 18 résztvevőből már 11-nek profitot termelő „vállalkozása” van. Arra is felhívja a figyelmet, hogy manapság jó ha a segélyek 25%-a ott ér célba ahova tervezték, így ezt elkerülve ők maguk viszik ki az árut. Az ottani kihelyezettségek fegyveres őrizettel, viszonylagos civilizáltságban működnek.

Schumicky maga is több hónapot töltött kinn. Vallomása alapján bármennyire is hozzászokik az ember egy idő után a nyomorhoz és a megnyomorított emberi sorsokhoz, néha besokall és kiakad. Ilyenkor édesapján kívül azon gyerekek tudják megvigasztalni, akik a legváratlanabb pillanatokban tudnak beesni az ajtón és hálájukkal, élményeik elmesélésével, szeretetükkel kiutat mutatnak a fertőből. „Sokkal többet adnak ők, mint amennyit mi adunk nekik.”