Ezért is örültem nagyon, hogy van valaki, akivel megoszthatom az életem – még akkor is, ha nem tudott minden percet velem tölteni. Ha valaki, én tudtam, mennyire fontosak a szülők, emiatt sosem zúgolódtam.

Csak hát úgy alakult, hogy ő hazament karácsonykor – én viszont a munkám miatt nem tudtam. Nem állítom, hogy örültem, de elfogadtam a helyzetet: így alakult, az ünnepeket nem tudjuk együtt tölteni. Ő legalább majd jól érzi magát a szüleivel, aztán majd csak visszajön – gondoltam. Azért (biztos, ami biztos) vettem egy kis fát, fel is díszítettem, és beraktam alá az ajándékait – legalább ennyit meg akartam őrizni az ünnep hangulatából.

Szenteste sokáig fent voltam: filmeket néztem, hozattam magamnak halászlevet, igyekeztem nem rosszul érezni magamat. Nagyjából sikerült is, bár nagyon hiányzott a kedvesem. Elég későn feküdtem le, és sokáig aludtam – különleges szabadságnak fogtam fel a lehetőséget.

Tudni kell a történet megértéséhez, hogy elég mélyen alszom, nem könnyű engem felébreszteni. Hajnaltájt félálomban ugyan mintha hallottam volna valami motozást (vagy csak utólag magyarázom a bizonyítványom), de nem ébredtem fel rá. Javában délelőtt volt, mire feltápászkodtam.



A lakásomnak három szobája (inkább egy és két fél, ha őszinte akarok lenni) van: a nappali, az ebből nyíló hálószoba, és egy harmadik – vendégszoba vagy dolgozószoba, mikor mire használtam. Mikor kibotorkáltam a nappaliba, különös dolgot vettem észre: több ajándék volt a fa alatt, mint este. Ismeretlen csomagok. Nekem.

Nem nehéz persze kitalálni, mi történt: a kedvesem kora hajnalban visszautazott hozzám, hogy meglepjen. Sikerült neki. Amíg a váratlan eseménytől teljesen ledöbbenve álltam a nappali közepén, bejött a másik szobából, odalépett hozzám, átölelt, és boldog karácsonyt kívánt.

Megvolt. De idén már másképp szervezkedtem: akármilyen öröm is volt, hogy eljött, úgy gondoltam, mindenkinek egyszerűbb, ha nálunk ünneplünk. Szerencsére a szülei is beleegyeztek, így semmi akadálya egy még szebb karácsonynak – teljesen együtt.