A magyarországi Szent János napi borünnep eredete a régi germán szokásokban keresendő. A kereszténység elterjedése előtt pogány germán törzsek minden téli napforduló idején áldozatokat mutattak be isteneiknek. A szokás része volt az áldozás utáni borivás. Ez olyannyira népszerű volt, hogy a térítő keresztény egyház sem tudta kiirtani.

Ahogy más szokásoknál is, a hittérítők azt a módszert választották, hogy beleültetik a pogány hagyományt a keresztényébe. Az átformálás részeként a borivást megtartották, viszont a poharat már nem az istenek, hanem a keresztény szentek emlékezetére kellett üríteni.

Ahogy egyre elterjedtebbé vált német nyelvterületen a kereszténység, úgy vált egyre népszerűbbé a téli napforduló környékének szentjeire való borivás. Így tartottak Stephansminnét és Johannisminnét azaz a Szent István- és Szent János tiszteletére való emlékivást.

Szent János szerelme

Magyarországon főként a János-napi borivás illetve az ehhez kapcsolódó borszentelés honosodott meg. A XV. századi esztergomi Obsequialéban már megemlítik, hogy a bort, vagyis Szent János szerelmét a karácsony utáni harmadik napon áldják meg.

Az 1499-ben keletkezett pécsi misekönyvben is Szent János szerelmének megáldásáról esik szó. Az evangélista áldását régi nemesi, polgári társaságban is emlegették, de már szólásként: „Igyuk meg a Szent János áldását!”, „Na, még a Szent János áldását!” Ez a búcsúpohárra, a társaság szétoszlása előtt megivott utolsó pohár borra utal.

Sikertelen intelmek

István, János és az aprószentek napján elődeink számos dolgot megszenteltek. A boron kívül például zabot és vesszőt is. A XVI–XVII. századi prédikátorok viszont felemelték e szokás ellen szavukat. Szkhárosi Horvát András tállyai prédikátor, a korai reformáció legjelentősebb magyar énekszerzője Kétféle hitről: a Krisztusbéli és a pápai fontos hitről című énekében 1544-ben így ítélték el a szentelés szokását: „Istenünk azt mondja, hogy ünnepet szentelj/ De Szent István napján pápa zabot szentel,/ Szent János napján jó borokat szentel,/ Aprószentek napján nagy sok vesszőt szentel.”

Martonfalvy György debreceni professzor Kresztyéni Inneplés, avagy Lelki Szent Mesterség című 1663-ban a debreceni gyülekezetben elhangzott prédikációja szerint helytelenül ünnepelnek azok is, akik „az ünnepeket egyrészt az Istennek, egyrészt az embereknek szentelik; mint Karácsony első napját a Krisztusnak; második napját szent Istvánnak; harmadikat pedig szent Jánosnak... Ördög, ördög, be sok számtalan Istvánt és Jánost vittél a pokolba szent István és János napján, a sok István és János teli pohara által... Miért nem hagytok békét azoknak az ünnepi hosszú köszöntéseknek, melyekben csak a Jehovának neve mocskoltatik?”

Virágzó ivászat

Hiába azonban az intelmek, hazánkban virágzott a János-napi borivás és borszentelés. A borszentelés szokása minden tájegységen más és másként jelent meg. Székesfehérvár-Felsővárosban például János napján a szőlősgazdák egy kis üveg bort vittek a templomba, s a főoltár jobb oldalán álló kis asztalra tették. Majd minden boroshordóba öntöttek egy keveset a megszentelt nedüből, mert azt tartották, hogy akkor nem virágosodik meg.

Gánton minden János napon misét tartottak. Ide mindenki vitt magával egy liter bort. Ezt a pap a mise alatt megszentelte. Az oltár előtti asztalra minden üveget elhelyeztek. Ha nem fért rá, rátették az első padra vagy a kisoltárra. Ezután hazavitték és minden hordóba öntöttek belőle.

Vértesbogláron a szentelt bort a népi gyógyászatban is alkalmazták: „December 27-én, Szent János evangélista napján bort visznek a templomba. Az egyház ekkor megáldja a bort. Otthon mindenki iszik belőle. Utána elviszik a pincébe, és a boroshordókba is öntenek belőle. A maradékot elteszik, és főképpen torok vagy egyéb baj alkalmával isszák.”