És Gyurcsány Ferenc felkél ágyában. És homlokon csókolja Klárát. És erről eszébe jut a szeretet ünnepe. Ami már nemsokára itt. Sürögve felöltözik, majd Orbán Viktor felé szállnak szeretetben szálló gondolatai. Drága barátom – tépelődik magában– mivel is lephetnélek meg ilyen szép ünnepen? A felismerés angyali csengettyűként csilingel máskor oly gondterhelt homloka mögött. És karjait kitárva, tánclépésben perdül a telefonkagyló felé.

Orbán Viktor lassan nyitja hosszú szempilláit. Apró csipamaradványokat présel ki szemgödréből, majd Anikó asszony hajkócoló simogatását fogadva felül. Öles léptekkel siet a meggyfa polchoz, majd kinyitja ádventi naptárát. Ebben a pillanatban éles elméjének ablaki mögül kirebben a felismerés: nemsokára itt van Szent Karácsony ünnepe. Ó, szerelmetes Ferenc barátom, vajh ilyenkor mit csinálhatsz? Mivel töltöd ezt a hólepel borította csodás magyar reggelt? Elréved el egy röpke pillanatra és pamutbojtos papucsából kilépve a telefonért nyúl.

Szenteste van. A hópihék megülnek a hatalmas villa remekmívű kovácsoltvas kerítésének tetején. A kéményből melegség gomolyog, a korán érkező csillagok kíváncsian próbálnak bekukucskálni a brokátfüggöny résein. Ahogy a levegő meglibbenti a drága textilt, a szeretet szinte kicsordul a szobából.

Két család tartózkodik a kandalló fűtötte szobában. Hét gyermek játszadozik boldogan a karácsonyfa alatt. Négykézlábra ereszkedve matatnak a gyönyörű ajándék közt. A kilencéves Tamás a nyolcéves Rózával játszik. Jól megértik egymást. Azt játsszák, hogy szerelmesek és együtt élik le életüket. Sára és Gáspár Annát hecceli, a kicsi Róza pedig nagyokat nevet rajtuk. Ráhel a szülők közt ül.

Az idilli hangulat a felnőttek asztalát is átjárja. Klára éppen Anikónak ad át egy apró figyelmességet. Apja egyik értékes nyakkendőjét keretbe foglalva, aláírással. A kommunizmus egyik nagy alakjának ez a relikviája Anikó arcára apró könnyeket csal, amit piros-fehér-zöld selyemzsebkendőjének sarkával itat fel. Majd csodaszarvast formázó ridiküljét kinyitva kicsiny dobozkát varázsol elő. Ezt nyújtja Klára felé. Benne aprólékosan formázott marcipánkokárda van, melyet Klára egy mozdulattal szájába helyez, így köszöni meg mosolyogva: köfönöm fépen!

A két barát, Viktor és Ferenc elmélyült beszélgetésben vannak. Mint az ország legmeghatározóbb politikusai, sosem fogynak ki a szóból. Míg egyikük beszél, a másik felelősen bólogatva lapátolja a szegedi halászlét hollóházi tányérjából. Nincs veszekedés csak az ünnephez méltó, konstruktív vita. Viktor felveti az egészségügyi reform ügyét. Ferenc jót mosolyog a népszavazási kampány elbukásán és helyeslően bólogat barátja felvetésére, miszerint ezt nem így kellett volna. Ferenc elismeri tévedését, és belátja liberális ex-barátaira soha nem bíz többé semmit.

Ferenc ezután az adóreformra tereli a szót. Jókat mosolyognak mikor kiderül, Viktor egyáltalán nem csökkentene adókat, ezt csak a szavazóknak mondja. De hát tudják ezt jól mindketten. A kormányzati negyed ügyében a hangulat a tetőfokára hág: térdüket csapkodva nevetnek mindketten, mikor Ferenc elárulja a pénzből, melyet sikerült kiszedni a buta adófizetők zsebéből juttat majd drága barátjának is. Hisz így igazságos.

A nyugdíjasokra már szót sem vesztegetnek. Inkább elszakíthatatlan barátságukat bizonyítandó mosolyogva adják át egymásnak ajándékaikat. Ferenc csomagja jóval nagyobb, de némileg könnyebb. Viktoré kisebb, de nehéz. Először Ferenc bont. A doboz csomagolása csodálatos, már-már művészi alkotás. Benne aztán van minden mi szem-szájnak ingere. Súlyos ígéretek még súlyosabb ígéretek hátán. Ferencnek teszik.

Ferenc csomagját Viktor eleinte ki sem meri bontani. Visszafogott ember. Mikor nagy nehezen rászánja magát, hát láss csodát, szinte ugyanazt találja, mint önnön ajándékában. Erre aztán nagy nevetés felszabadult kacagás a válasz. Ferenc csomagjának mélyéről egy színes papír is előkerül. Viktor szeme előtt a Parlamenti patkó alakja bontakozik ki – mellette egy szám 2009. Elégedett lehet, mert huncut szemekkel néz barátjára,majd kezet fognak és koccintanak.

Eközben kint, a tél hideg magányában valahol az Óperenciás-tengeren innen egy istenadta nép nyögését visszahangozza a komor égbolt. Fagyott végtagok, haldokló csecsemők, agonizáló kisnyugdíjasok. Nem hallatszik már beszéd sem, mert az is fáraszt, és teljesen hiábavaló is: nem hallatszik el a Házig. Csönd van. Egyre nagyobb és egyre tehetetlenebb csönd.