Aki utoljára nevet
Hallották már azt a mondást, hogy ilyen barátok mellett az embernek nincs szüksége ellenségre? És értik is, úgy istenigazából? Én sajnos (vagy talán szerencsére) igen. Helyesbítek: még emlékszem rá. Nem értik a gondolatmenetemet? Nem lep meg. De megpróbál
2008. december 31. szerda 13:06 - Szalay Gergely
Nem lesz annyira bonyolult, inkább csak furcsa. Végeredményben pedig leginkább vicces. Legalábbis én ma már így gondolom.
Történt egyszer egyetemista koromban (nem is volt olyan régen, mint ahogy néha érzem, ha jobban belegondolok), hogy a baráti társaság, amihez többé-kevésbé én is tartoztam, szilveszteri bulit szervezett. Nosza, gondoltam, menjünk. Gondosan készülődtem, időben beszereztem minden szükséges kelléket, pezsgőtől a borzalmas hangú trombitán keresztül a chipsig. Majd megérdeklődtem, hogy pontosan mikor és hol is kell találkoznunk: megmondták az időpontot és a címet, nagyon kedvesen, széles mosollyal az arcukon.
Talán már kezdik sejteni a széles mosoly és az ellenségek emlegetése közti összefüggést: igen, nem véletlenül nem volt ismerős nekem a cím. Vadidegen helyre küldtek az én kedves barátaim. Később mentegetőztek: gondolták, csak telefonálok, és akkor majd kacarászva útba igazítanak. Nos, nem teljesen így történt.
A kérdéses címen ugyanis – mint kiderült – szintén buli volt. Szintén egyetemi, Sőt: évfolyamtársam volt a házigazda, együtt jártunk az egyik szemináriumra is – arra a fajtára, amire csak néhány megszállott megy el, a témája miatt. Mikor felmértük a helyzetet, mosolyogva annyit mondott: ha már ide jöttem, szeretettel látnak. Úgy döntöttem, elfogadom az invitálást – kedvesebb volt, mint állítólagos barátaim trükkje.
Nem bántam meg: remek embereket ismertem meg, kiválóan szórakoztunk, sőt: egy szép szerelem is itt kezdett kibontakozni. Ennek sajnos már vége, de ez egy másik történet.
A lényeg: kiváló barátokat találtam a hasból megadott címen, remekül szórakoztunk – egy pillanatig nem bánom azóta sem, hogy ott maradtam végül.
Már csak azért is, mert kiderült később: a másik társaságban senki sem készült az estére: nemhogy virslijük, pezsgőjük, vagy chipsük nem volt, de még egy fia borzalmas hangú trombitájuk sem.
Egy másik mondás szerint az nevet igazán, aki utoljára nevet: igazat kell neki adnom. Én nevettem utoljára, és igazán jót...