Némi töprengés után elvi szinten igazat adtam az illetőnek – azért csak elvileg, mert képtelen vagyok arra, hogy ne tervezzek előre. Aprólékos alkat vagyok, na.

Erről akkor tettem kicsit le, amikor a legutóbbi szilveszteri buliban voltam. Ami bizony nem bulinak indult. És fergetegesen jól sikerült. Egyszerű, csendes baráti összejövetelből lett mindent elsöprő hangulatú szórakozás – csak úgy, spontán, minden szervezés nélkül. Azóta is szeretnék valami hasonlót megszervezni – de míg rá nem jövök, hogyan lehet spontán eseményt szervezni, nem kísérletezem. Nem érné meg, hogy finoman fogalmazzak.

Az egész úgy indult, hogy szilveszter délután felmentem egy kedves barátomhoz, együtt várni az újévet. Ő még elugrott borért, hogy legyen elég – néhányan talán még benéznek, mondta, jobb a békesség. Én valamit mormogtam arról, hogy erre hamarabb is gondolhatott volna, de ennyiben maradtunk. Különösen, mert rám bízta, hogy az esetlegesen betoppanó vendégeket addig is én fogadjam – illőn, aki itt ütné el a szilveszter éjjelét, szívesen látott vendég. De sok emberre nem kell számítani – nyugtatott meg.



Tévedett, nem sokáig voltam barátom házában egyedül. Egyre többen kukkantottak be, mindenki hozott valamit, ki pogácsát, ki fasírtot, ki salátát – amit ilyen alkalmakkor az ember ugyebár vinni szokott magával. Néhányan hoztak magukkal zenét is, ők megszállták a nagyszobát – és kulturáltan, nem fülsértően hallgatták a dalokat. Mások behúzódtak beszélgetni a konyhába (minden buliban a konyhában szoktak érdekes beszélgetések zajlani), megint mások játszottak – és láthatóan mindenki remekül érezte magát.

Lent az utcán papírtrombiták recsegtek, fent állt a bál – és minden különösebb faxni nélkül, kellemesen átcsusszantunk az új esztendőbe. Ennél jobbat kívánni sem tudok senkinek, legfeljebb továbbadni a jótanácsot: ne tervezz, ha jól akarod érezni magad.