Miért a legszörnyűbb hely?

Szomáliában már nem hír egy gyilkosság. Pontosan annyira mindennapi, mintha nálunk eredne el az eső. A száz alatti halottat kiváltó eseményekről is enyhe lefolyású karambol szintjén számolnak be. A nemi erőszak természetes, fegyvereket úgy adnak-vesznek mint máshol a ruhákat, kenőpénz nélkül pedig bármilyen bürokráciai ügy intézhetetlenné válik. De hogy juthatott idáig egy ország?

Mi sem lennénk nagyon másak, ha ötszáz éve gyakorlatilag folyamatosan háborúznánk. Az egész azzal kezdődött, hogy egy Szomália területén lévő arab emírség 1520-ban megtámadta Etiópiát, és elfoglalta annak háromnegyedét. De ez 1548-ban a visszájára sült el, ugyanis a portugálok az etiópok segítségére siettek, és az egyesített seregek nem csak a területek visszafoglalását érték el, hanem az emírség szétverését is. Bár később a darabokra szakadt Szomáliát két nagyhatalom gyarmatosította - északi részét a britek, déli részét az olaszok -, a törzsi és vallási belháborúk ekkor sem szűntek meg (amihez persze eleve kudarcra ítélt felszabadítási mozgalmak is csatlakoztak). A második világháború szintén a harcok ideje volt - az olaszok egy időre még az angol területeket is elfoglalták -, ám az igazi változások csak ezután következtek.

Szomália két része szinte egyszerre, 1960-ban nyerte el a függetlenségét, és rögtön össze is kapcsolták őket - azonban a hat szomáli népcsoport közül csak egy került teljességgel az ország határain belülre. Ez és a ’74-es nagy szárazság okozta éhínség ismét háborús lépésekre késztette a szocializmus útján elinduló fiatal országot. Bár a szocialista katonai kormány ’76-ban vette át az irányítást, az ogadeni (Ogaden tartomány Etiópiában található, ám főleg szomáli népek élnek rajta) háború legvéresebb időszaka mégis ’78-79-re tehető. A háború most sem katonai hibák, hanem a diplomácia életképtelensége miatt bukott meg: a kommunista Etiópiát ezúttal a Szovjetunió és Kuba mentette meg, ami persze Szomália vereségéhez vezetett. A szomáli nép ennek hatására kezdett kiábrándulni a katonai rezsimből, ami egyre inkább totalitárius irányba indult meg, s végül 1990-ben a katona kormányt megbuktatva kirobbant a szomáliai polgárháború, ami a mai napig tart.

A Polgárháború

Az egész valahol „szépen” kezdődött: különféle hadak fogtak össze a katonarezsim ellen, ám a fényes győzelem - vagy is a rezsim megdöntése - után képtelenek voltak megegyezni a „hogyan tovább”-ban és egymásnak estek, anarchiába züllesztve az országot. A résztvevők közt vannak a különböző regionális és törzsi alapon szerveződő hadurak, a szélsőséges és mérsékelt iszlám követői, a különböző kormányok alakulatai, és a gazdag emberek magánhadseregei. Alapszabálynak tekinthető, hogy még a viszonylag egy csoportba tartozó szervezetek sem kötnek szövetséget, hanem fegyverrel intézik el nézeteltéréseiket. Eme káoszba avatkoztak be a különböző nemzetközi békefenntartók, amivel tovább növelték a halottak és az eltérő célú hatalmak számát.

1993-ban az ENSZ megpróbálta nemzetközi békefenntartókkal megszilárdítani a helyzetet, de a hadurak féltették hatalmukat (jogosan) és megtámadták az ENSZ erőket. Mivel az amerikai válaszcsapás is balul sült el, ezért az ENSZ az év végén - a segélyszervezetekkel karöltve - kivonult az országból (a Sólyom végveszélyben című film eme incidensről készült). Ezek után az északi Szomáliföld és Puntföld, valamint a déli Jubaföld kinyilvánította függetlenségét, amelyeket máig nem ismernek el (bár Szomáliföldön kívül egyik sem akar ténylegesen kiszakadni Szomáliából, csupán autonóm törekvéseik voltak), de különálló terület Délnyugat-Szomália, és 2006-óta az iszlám térnyerése ellen létrehozott Galmudug is. Amerika a továbbiakban pénzzel támogatta a hadurakat az iszlám ellen. Bár 2000-ben szinte minden felsorolt tartomány egyetértésével - Szomálföld kivételével - külföldi nyomásra létrejött a központi kormány, de ez teljességgel cselekvőképtelennek bizonyult.

Eközben az iszlamista erők, az egyre növekvő káoszt kihasználva folytonosan nagyobb hatalomra tettek szert: az Iszlám Bíróságok Uniója* (ICU) nevű szervezet 2006-ban szinte az egész déli országrészt elfoglalta, beleértve Délnyugat-Szomáliát és a fővárost, Mogadishut is. Ezt Etiópia nem hagyhatta annyiban, és az elhaló kormány oldalán hadba szállva - némi amerikai segítséggel - kis idő alatt szinte mindenhonnan kiűzte az ICU csapatait, ami a szervezet széteséshez vezetett. Azonban a szétesésből alapuló különböző radikális iszlám szervezetek folytatták a harcot, - sokszor egymással is megütközve - és jelentős régiókat szereztek vissza. 2008 végén az ideiglenes kormány csak a fővárost és Baidoát uralta teljességgel. A kétéves konfliktusban a civil áldozatok száma 16.000 volt - a katonai áldozatok számáról még megközelítő információk sincsenek - és több mint egy millióan hagyták el otthonukat.

Változások most

Etiópia kedden kivonta csapatai nagy részét - mintegy 3000 főt - a fővárosból és a környező területekről az egyre növekvő költségek és halálos áldozatok miatt. „Az életünket áldoztunk azért, hogy fenntartsuk szomáliai kormány létezését” – nyilatkozta Gabre Yohanes ezredes, az etióp erők parancsnoka. Etiópia egyébként megpróbálja sikerként beállítani tetteit, amiben részileg igaza is van: szétverték a kormányt fenyegető ICU erőit, és helyreállították az északi rész eredeti törzsi szervezettségét. Bár sem az EU, sem az Afrikai Unió (AU) nem támogatta jelenlétüket - egyes források szerint nemi erőszakok és kivégzések köthetőek az etióp hadsereghez - ám még ők is elismerik, hogy jelenlétük nagyban hozzájárult a kormány viszonylagos sikeréhez. Azonban a hatalmi vákuum, amit maguk után hagynak - sok elemző szerint - kifejezetten véres következményekkel járhat.

Az etióp hadseregen kívül csak az AU, és egy Ugandai-Burgundi - mintegy 3000 fős -különítménye vigyázta a főváros békéjét, ám az etiópok nélkül ők is jelezték: ha nem kapnak erősítést, kivonulnak az országból. Az erősítés elviekben Ghánából, Malawiból, vagy Nigériából jönne, ám a valós szándék kifejezetten hiányzik és más AU országok sem jelezték ez irányú törekvéseiket. Ám, ha ők is távoznak az országból, akkor a vákuum még nagyobb lesz. Az ENSZ nem küld békefenntartókat, mivel a térség túl veszélyes és „nincs béke amit meg lehetne védeni".

Más elemzők viszont azt mondják, hogy a kivonulásuk meggyorsíthatja egy erős, demokratikus kormány létrehozását - amit nemrég kezdődő erőszakhullám nem látszik éppen igazolni (Gurael például a hétvégén változott szellemvárossá az ott kitörő harcok miatt). Annyi viszont tény, hogy a mérsékelt iszlamisták nem biztos, hogy támogatják radikális testvéreiket, hisz miattuk jött be Etiópia, és ha újra ők törnének hatalomra, lehet hogy a most kivonuló hadsereg visszajönne - némi erősítéssel. A mostani kormány egyébként sorban a 14. kísérlet 1991 óta a kormányalapításra, és a fontosabb tisztségek is havonta változnak. Minden esetre maradnak a hadurak, a kormány, a békefenntartók, és a különböző vallási irányzatok területei, valamint ezek fellángoló harcai. Ám a dulakodás nem csak az ország irányításáért folyik: kikötőkért, piacokért, banánültetvényekért - vagyis bármiért, ami némi pénzt hozhat.

Nemcsak a belső konfliktusok teszik átláthatatlanná a helyzetet, hanem a külföld hozzáállása is. Kenya egy erős, határozott központi hatalom létrehozásában érdekelt - így többek közt hazaküldhetné a nála rostokoló, egyre növekvő számú szomáli menekültet. Etiópia remek gazdasági kapcsolatban áll Szomáliával, így az iszlám hatalomváltás erős ellenérdekeltje. Eritrea, mivel Etiópia nagy ellenfele, ezért az iszlámot támogatja (pénzzel és fegyverrel), Amerika meg természetesen próbálja a terrorista ellenes képet tartani, és harcolni az iszlám radikálisokkal. Részben ezért, részben kalózkodás és Kína esetleges afrikai térnyerése miatt van épp a megalapítás fázisában az Africom, ami talán rendezheti a térség helyzetét.