A VHS hősidejében – ahogy itt végignézek a szerkesztőségben – nagyrészt kis srácok voltunk mindannyian. Feltételezem, hogy egy halvány emléke ezekkel a filmekkel kapcsolatosan mindenkinek akad. Az biztos, hogy jó páran – mi, akik a 80-as években születtünk - szinte biztos, hogy ezen alkotások által láttunk legelőször női melleket...

Videókazettahős prototípus

A tárgyalt időszak férfi ideálja a macsó, borostás forma, aki egy shotgun-nal az oldalán ugrik a Harley-Davidson-ra, és így indul kiszabadítani, szőke, brutális mellekkel és vastag szemöldökkel ellátott barátnőjét. Betör a gonoszok bázisára, mindenkit sorba le hentel jobbnál-jobb beszólások kíséretében, az összes ismert fegyver használatát a kisujjából rázza ki, mivel ott van a múlt: ő a volt zsaru, ex-tengerészgyalogos. Időközben Kínába is volt ideje kiugrani bambusznádat rugdosni, így simán beadja az öreg mester által tanított kung-fu mozdulatokat – amikre ködös filmkockák formájában emlékszik vissza (flashback) - , akár a vállán egy bazokával, és lábán 45-ös surranóval. Bosszúra szomjas, de ennek különféle okai lehetnek: szülők elvesztése, mester meggyilkolása, barátnő macséta általi kivégzése, testvér nyomorékká tétele és folytathatnánk. Említenünk kell még a hős szociális érzékenységét, ami gyerekekkel való játékban és pacsizásban, illetve idősökkel való tapintatos törődésben nyilvánul meg. A szexjelenet természetesen nem maradhat el, ahol is a kamera szaxofonos alap zenével kísérve mutatja be az izom-radiátorhas mind a hat kidolgozott kockáját, amin koppan majd a lihegve kapálódzó barátnő kis csinos feje. Ismerős?

Hulladék, DVD-n is

A férfiideál változott, az idő eljárt az akcióhősök felett, már a nézőknek nem elég néhány robbanás, egy tökéletesen kivitelezett pörgőrúgás, vagy pár mell. Az ilyen szellemben legyártott mai filmeket már egyenesen a „fukar és tecsó” kaliberű üzletek 990 forintos, hulladékos kosarába szánják, annak ellenére, hogy a mi gyerekkorunkban ezek számítottak a csúcsfilmeknek. Ez nem mindenkinek probléma, ugyanis létezik egy szűk réteg, aki él-hal az audiovizuális mazochizmus ezen fajtájáért, feltételezzük ezt, mivel ritka esetben kiürül az a kosár. Ezt a feltevést támasztja alá az a tény is, hogy nem egy Internetes portál/blog foglalkozik az „igénytelen” filmek témájával, halványan egy kis szubkultúra csoportosul ezen alkotások köré. De könnyen meglehet, hogy egyszerűen csak a „hétköznapi magyar vásárlói morál” a tettes a b-filmek üzletből való eltűnéséért.

A „Thrash Hero”-k

Elsőként mindenképpen Chuck Norris nevét kell megemlítenünk, két oknál fogva. Egyrészt a neve mára egybeforrt a B-filmekkel, másrészt hatalmas lázban ég tőle az ország – s világ - néhány éve. Vicceket gyártanak róla, gépfegyverező képével nyomnak pólókat, egyszerűen divat lett. A csúcs számára a 80-as évek voltak, a kilencvenes évek viszont laza levezetéssel teltek a „Walker, a texasi kopó” formájában, víg órákat okozva az ebéd után megpihenő és kereskedelmi csatornán szocializálódó átlagembernek. Következő nagy nevünk Jean-Claude Van Damme, aki anno, pályája lejtőjének tetején magyar csikóslegényként mutatkozott be a magyar nézőknek az egyik közkedvelt – akkor még egyetlen - talkshow-ban. Mindannyiunk előtt ott a kép, amint lassított felvételen rúgja mellkason a fő gonoszt, majd a talajra érkezve kőkeményen megfeszíti minden egyes izmát, végül a mozdulatsor lezárása képen harci üvöltést hallat. Emellett neki köszönhetjük a világ legkirályabb spárgáját is. Harmadik, és egyben utolsó hősünk a nem éppen mimikai szakértelméről ismert Steven Seagal. Ő az abszolút pókerarc, aki szemrebbenés nélkül dob ki egy kirakat üvegén, majd ezek után „ a Népliget bokraiból kinyert szerrel megállítja az influenzát.” Amúgy minden évben díjazott a legpocsékabb színész kategóriában.

A "Thrash rendező"

Őt mindenképpen említenünk kell a „rosszfilmek” kapcsán. Korunk legutáltabb, és a legszemetebb filmeket kiokoskodó rendezője, ő a nagyszerű Uwe Boll. Mindenféle előítélet nélkül elmondhatjuk, hogy neki köszönhetjük a 2000-es évek leggyalázatosabb alkotásit. Sorban gyártja hol szörnyülködést, hol vigasságot keltő számítógépes/konzolos játékadaptációit, amik láttán a a fejünket verjük a falba, ki sírva, ki nevetve. Olyan mértékű az összeesküvés ellene, hogy mozirajongók milliói írtak alá petíciót, hogy egyszerűen hagyja abba a rendezést. Egy nyilatkozatában Uwe azt merészelte nyilatkozni, hogy megfelelő számú aláírás összegyűlése esetén feladná karrierjét. Természetesen az eredményt látva csak ennyi volt az Uwe Boll-i kommentár: „Csak vicceltem…”

VHS R.I.P.

Botrányosan gagyi filmjeinket ezeken dugdossuk otthon, de a forgalmazás leállt. Az elnyűt szalag recsegése nosztalgiával tölt el minket, kívülről tudjuk melyik jelenetnél van benne "egy gyűrődés". Az utolsó VHS-en megjelent mozifilm 2006-ban került a piacra. Így hivatalosan is kijelenhetjük, hogy a „videokazetta halott”. Emlékezzünk szépen ezekre a tékás időkre!