A kormány hamarosan tehát abba a kivételes helyzetbe kerül, hogy kedvére játszat a játszótéren. Már ha akar. Hisz nyilván tudja: megbízatása 2010 tavaszán - közel egy év múlva - minden valószínűség szerint véget ér, a legnagyobb ellenzéki erő pedig a ciklus hátralévő részében már aligha adja fel 2006 óta folytatott elutasító (s eddig kifizetődő) stratégiáját. Márpedig ha ez így lesz, - jelen pillanatban semmi sem utal a Fidesz hozzáállásnak változására – a közelgő országgyűlési választásokat az esélytelenek nyugalmával várhatja. Ekkor pedig miért ne vállalhatna fel akár egy határozott válságkezelést, akár egy előremutató szerkezeti-reformpolitikát? Jelen helyzetben mindkettő csak a kényszerűség felismerése és némi bátorság kérdése.

Végül is nem mindegy, hogy a polgári szövetség gyámoltalan intézkedéseket vagy valóban példás kormányzati cselekedeteket minősít totális csődnek? Nem. Mert ennél jóval fontosabb, hogy az a többség, amely a 2006-ban útjára indított reformoknak még az első adandó alkalommal (2008. március 11.) megálljt parancsolt, az új helyzetben akár támogatólag, de legalábbis nem elutasítólag léphet fel.

Csak a legfontosabbak: egészségügyi ellátórendszer, szociális háló, nyugdíjrendszer, közigazgatás, jogharmonizáció. Csomó-csomó megújításra érett struktúra, melynek újjászervezése józan belátás szerint az ország hosszú távú boldogulását, egyúttal a reformer politika öngyilkosságát vonná maga után. Legalább is a magyar társadalom eddigi reakcióit figyelembe véve. Ám ha az emberek a saját bőrükön érzik majd a gazdaság visszaesését, ha azt látják, hogy alapvetően a hatalom viselkedésétől függetlenül szűnnek meg a munkahelyek, emelkednek a törlesztőrészletek, talán nagyobb eséllyel dobják el a „jó kormány – hazug kormány” csupasz skatulyáját, s pártatlanul állnak a szükséges reformok mellé. A többi pedig már a nagypolitikán múlik. Ha a kormányoldal különleges helyzetében ki tudna lépni a klasszikus politikai értékduál csapdájából, (kormányra kerülni/ellenzékben maradni) és a biztosnak tűnő ellenzékiséget felvállalva belekezd az elvi síkon mindenki által üdvözített változtatások megvalósításához, azzal nem csak a rendszerváltás utáni magyar közélet precedensét teremtené meg, de a jelenlegi ellenzéken is hitelesebben kérhetné számon először is a partizánakciók felszámolását, majd az együttműködést, végül pedig a reformpálya 2010 utáni továbbépítést.
S ki tudja: az eddiginél lényegesen hatékonyabb kormányzati kommunikáció mellett az országon túl (a narancsos politikát elnézve) még talán önmagával is jót tehet…