A nyugati világ elméjében tényként lebeg az a hozzáállás, miszerint a csúnya, diktatórikus kommunista Kína megszállás alatt tartja a szegény, békés Tibetet, de a dolog ennél egy kicsit árnyaltabb. Kínának több joga van a fellépéshez, mint azt a nyugat hirdeti, de természetesen jóval kevesebb, mint amennyit megenged magának.

Történelmi háttér

Kína és Tibet ellentéte nem épp új-keletű dolog. Időszámításunk szerint 635-ben már egymásnak esett a két birodalom, sőt, 763-ban Tibet elfoglalta Kína fővárosát is. Békét csak majd száz évvel később kötöttek, és hosszú, hosszú ideig nem is volt egymással semmi bajuk. Már csak azért is, mert a mongolok behódoltatták mindkét birodalmat. Tibet viszont elég furcsán hatott a mongolokra: a leigázott nép szellemiségére, tudására messzemenőkig felnéztek, és tömegesen tértek át a buddhista hittre. Egészen annyira, hogy a XIV. századtól bár a világi részt a mongolok irányították, vallási ügyekben meghagyták Tibet önállóságát, sőt maguk is alávetették magukat annak (a területen belül).

Eme békés és kiegyensúlyozott rendszert a Mongol birodalom hanyatlása rendítette meg. Kissé erőszakos dzsungár (mongol törzs) csapatok törtek be Tibetbe, aki az addigra megerősödött Kína segítségét kérte. A kínaiak győztek, és átvették a mongolok által hátrahagyott rendszert: a világi hatalom az övék, a vallási a lámáké. A fordulat 1790-ben következett: a Kína által nagykövetként kinevezett, Kína jelenlétét képviselő „Amban”-ok korrupciója, és orgyilkosságai (amik nem egy lámát is elértek) súlyos belviszályokat okoztak, amit Kína csak katonai megszállással tudott elfojtani.

A helyzet az angol megszállásig sokat nem változott, akkor indiai kereskedők vonták befolyásuk alá az országot. 1895-ben a két nagyhatalom közti feszültséget kihasználva a XIII. dalai láma erőskezű irányítása és remek külpolitikai manőverei miatt - majd 600 év után - szinte újra függetlenné vált az ország. Azonban a szálak idővel átláthatatlanná váltak: Anglia - a vélt orosz befolyás miatt - 1904-ben megszállta a fővárost, és Tibet újra Peking segítségét kérte. A kivonuló britekkel Kína 1906-ban megköti az úgynevezett pekingi egyezményt, amelyben Anglia elismerte Kína hűbéri felségjogait. 1911-ben azonban kitört a kínai polgárháború, ami minden más lépést ellehetetlenített -1912-re kiűznek minden Kínai csapatot Tibetből. Végül a kikiáltott köztársaság szerves részének mondja Tibetet, ami kölcsönösen korántsem volt igaz. Hosszú évek tárgyalásai során egy dokumentum - amit végül Kína mégsem írta alá - elismeri Kína védnökségi jogát, de kimondja Tibet autonómiáját.

Kína jogalapja: az egyezmény

A következő évek a káosz kora volt. Részlegesen befejezett reformok, majd a láma ’33-as halála után újra régensi hatalomgyakorlás jellemezte az országot. Amerikai kapcsolatfelvétel is megtörtént és India függetlenné válás után is maradt szerves része Tibet életének. Miután ’49-ben a Kuomingtang (a demokratikus kínai párt, amely jelenleg Tajvant is kormányozza) vereséget szenvedett és elhagyta Tibetet, a vezetőség kitette minden más kínai hatóság és kolónia szűrét is. Egy évvel később tárgyalások kezdődnek a Kínai Népköztársaság és Tibet közt az utóbbi csatlakozásáról, de ezek kudarca után Kína fegyveresek segítségével vonult be az országba - Tibet azonban keményen ellenállt.

Végül az időközben megválasztott, most is élő XIV. Dalai Láma és a megegyezést alapból pártoló világi részleg is elfogadta azt a 17 pontból álló egyezményt(link), amelyet ha Kína betartott volna, akkor Tibet nyugodtan és békében lehetne hivatalosan az ország része - mert azt hogy az ország része, azt nem tagadja a mai napig sem a Dalai Láma. Az első pont, amit megszegett - és amely Tibet összeomlását okozta - az odarendelt katonák élelmezésének megoldása volt. Ugyanis pár év után ezt a terhet egyre inkább a hegyi birodalomra terhelte, aminek hatására kialakult az eddig ismeretlen élelmiszerhiány, és az ebből adódó infláció. Ám ez csak a kezdet volt.

A zsarnokság időszaka

1958-ra annyira erős lett Kham és Amdo tartomány (ezek most sem állnak Kína befolyása alatt) gerilla szintű ellenállása, hogy a hatóságok kénytelenek voltak kegyetlen megtorló-intézkedésekhez folyamodni. Ennek oka az volt,hogy ott sokkal erőteljesebben és fegyelmetlenebbül érvényesült a kihelyezett kínai apparátus ereje és ezáltal számtalan "hivatali visszaélés" is történt. Ez azonban csak tovább szította a kedélyeket - ráadásul a CIA is segített a Tibeti partizánok kiképzésében, így a felkészültségük is több volt, mint elégséges. Végül a hullám elérte a fővárost is, amire viszont a kínai hadsereg hatalmas erőfölénybe lévő mozgósítása volt a válasz. A Dalai láma március 17-én - CIA-s segítséggel - külföldre menekült (ahova több mint 100.000 híve követte) és március 28-án feloszlatták a tibeti kormányt.

És itt elérkeztünk a dátumhoz, amelytől az elnyomás és a zsarnokság uralkodik az elveikben nem független de - szintén csak elviekben - kemény autonómiai jogokkal rendelkező területen. Bár ’87-ben már kifejezetten kedvezően alakultak a Dalai Láma és a Kínai kormány közti táv-párbeszéd, de a ’89-es hatalomváltás lenullázta az addig elért eredményeket. A legbiztatóbb jel - a 2008 márciusában kitört, több mint száz halottat követelő és azt brutálisan leverő tüntetések ellenére - a Pekingi játékok fényében Kína által megígért demokráciai újítások voltak, amikből viszont nem lett semmi.

Sőt Kína azt szeretné, hogy az elnyomás kezdetét a Tibeti nép ünnepelje meg minden évben. Ha más nem vezetett volna zavargásokhoz évről-évre, akkor ez biztosan. Emigráns tibetiek és emberi jogi szervezetek „botrányos  történelemhamisításnak” minősítették a törekvést. A Human Rights Watch emberjogi szervezet állítja, hogy a változásokat Washingtonban kell majd kezdeni - utalva Obama közelgő hatalmára. Kína természetesen hallani sem akar semmiféle változtatásról, a Láma továbbra is elutasítja az erőszakot, mi nyugatiak pedig bár a Tibet-kultuszt befogadtuk, de ügyükért semmit nem teszünk. Mi lesz hát a terület sorsa?