Szombat este egy belvárosi helyen. Fiatalok, és fiatalabbak tömegei özönlöttek befele és kifelé, egyszerre, mindezt a szórakozás apropóján.Teli zsebbel, csinos ruhákban, ezerféle parfümből összekomponált elviselhetetlen szagfelhő kíséretében.  Mi pedig bevetettük az "ausztrál módszert". Vagyis vettünk egy sört, és elvegyültünk.

Az este szokványosan telt-múlt, korsó korsót követett. Ennek eredményeképpen elindultunk negyedjére is megcsodálni a hely igényes, tiszta vizesblokkját. Ketten, karöltve próbáltuk átverekedni magunkat a embermasszán, sok-sok „bocs” , „elnézést”,és „menj már arrébb” kíséretében. Egyszer csak hirtelen lefagytunk, mikor is megpillantottuk ŐT…Egymásra néztünk a haverommal, majd labilis testtartással valami ilyesmit motyoghattam neki; „Na, álljon meg a menet…” Bólintott, összehúzott szemöldökkel, ezzel adva tudtomra hogy „sürgős megbeszélnivalónk akadt”. Egy üres négyzetmétert találva átbeszéltük a látottakat.



Eredeti problémánkról megfeledkezve visszafutottunk a brigádunkhoz, és közöltük a felfedezést. Valahogy így: „Curry tiszteletes, őő ott ül a pultnál.” a reakció: „ Persze…jó, itt egy 100-as, hozz egy ropit…gyökér” Végül sikerült meggyőzni a többieket az igazunkról, és immár megnövekedett létszámban közelítettük meg a mindannyiunk által „rohadtul kedvelt” színészt. Vacilláltunk, mi is legyen, mivel egy pár fős társaság fogta körbe, így nem igazán tudtunk hozzáférni. Egy göndör ausztrál tag elmondta nekünk, hogy ez itt tényleg Tim Curry. Azonnal cetliket, blokkokat, és összeaszott papírzsebkendő darabokat halásztunk elő zsebeinkből, tollat kunyeráltunk a szőke pultos lánytól - aki egy megkopott Madonna imitátorra emlékeztetett -, és megrohamoztuk „rajongásunk tárgyát”. Megkopogtattuk a vállát, és azonnal autogramot követeltünk tőle. Úgy tűnt örül nekünk. Olyan ember benyomását keltette, aki tudja magáról hogy olyan valaki, akit csak az igazán jó arcok ismernek fel. De sanszos, hogy csak én akartam ilyennek látni, és valójában a háta közepére nem kívánt pár sörszagú, közép-európai hülyegyereket.

Tim be volt rúgva (nem is gyengén), őszes mellkasszőre kilógott a fekete strici-ingből, de gumiarca a régi volt, és mi úgy ugráltuk körbe, mint kissrácként a felgyújtott Backstreet Boys poszter-rakást. „What’s your name?”…”Richard” – válaszoltam, majd tollat adtam a kezébe. Bőszen pingálni kezdte a szokásos dumát, csak éppen a toll kupakjával. Hamar kapcsoltam - nem volt a helyzet magaslatán -, majd kivettem a kezéből a szignettát, és a hegyével a papírra irányítva vissza adtam neki. Sikerült a dolog. Fotó is készült.

A kérdés adott. Mit keres Tim Curry szombat este egy budapesti szórakozóhelyen? És tényleg csak mi ismertük fel? Mert úgy mentek mellette el az emberek, mint egy hétköznapi, whiskey szagú, kiöregedőben lévő playboy mellett. Szomorú a magyar "átlag" fiatal alulműveltsége a filmek terén. Még csak azzal sem lehet védekezni, hogy Curry puhatolózó, "gagyizós", felsőközéposztálybeli szülők beszívot gyerekei által kedvelt művészfilmekben játszik, és mint ilyet, nem látunk multiplexben/tévében. A tanulság nem nagy, életfilozófiákat sem lehet rá építeni, de mindenképp hasznos: járj nyitott szemmel! Ismerd fel! Ki tudja kit találsz meg legközelebb a ZP előtt fetrengve, kezében egy félig üres flakon VBK-val.