Mi történt tegnapelőtt?

Szerdán reggel Izrael két legnagyobb pártja egyformán győztesnek kiáltotta ki magát. Ez úgy lehetséges, hogy bár a jobbközép Kadima önállóan eggyel több helyet szerzett a Knesszetben, a jobboldali Likudnak jobb esélyei vannak egy hatékony és stabil koalíció összetrombitálására. További érdekesség, hogy a harmadik legerősebbnek bizonyult szélsőjobbos Iszrael Béténu két székkel megelőzte a baloldali Mapamot. Több mint valószínű, hogy a vallási pártokkal és a szélsőségesekkel együtt, a Likud 65 fős többséget fog szerezni a Kadima esetleges 55-jével szemben. Cipi Livni korán örült.



Mit jelent mindez?

Mahmud Abbas szerint azt, hogy a nemzetközösségnek rövidesen egy olyan izraeli kormánnyal kell szembenéznie, melynek jellegzetességei szerinte nagyon hasonlítanak, egy korábban már sokak által terrorcsoportnak nyilvánított palesztin csoportéhoz, a Hámászhoz. A Fatah ezért most egy olyan diplomáciai ellenállást hirdetett meg, amely a Hámász fegyveres ellenállásának lehetne az alternatívája.

Afféle 3. intifádáról van szó tehát, ám ezúttal nem az utcán hanem a politikai színtereken, nem kövekkel és lángoló abroncsokkal, hanem tintával és papírral, és semmiféleképpen nem Gázában, hanem a Knesszetben. Intő jele ez annak, hogy még a korábban készséges partnernek bizonyuló Abbas is sarokba szorítva érzi magát Netanyahu árnyékában.

Már dolgoznak a sáncokon

Az elmúlt héten Abbas találkozott Franciaország, Nagy Britannia és Olaszország miniszterelnökeivel, akik felé határozottan kifejezte abbéli aggodalmát, hogy ha egy Netanyahu vezette jobboldal kerülne kormányra, az hosszú időre teljesen befagyasztaná a közel-keleti békefolyamatokat. Ez azzal is együtt járna, hogy a Likud új, erőteljes telepes hullámot indítana el Ciszjordánia felé, amely terület ma a palesztin autoritás alá tartozik több nemzetközi egyezmény értelmében.



A találkozó folyamán Abbas kifejtette, hogy a Mekkai Egyezmény után a nyugati országok megtagadták a Hámásszal való együttműködést, mivel az soha nem ismerte el a zsidó állam létét és nem fogadta el az erőszakmentes érvelés logikáját. „Az izraeli állammal szemben is ilyen szankciókat kell most foganatosítani, mivel az nem fogja tartani magát a korábban ígért palesztin állam szavatolásához és a telepes aktivitás beszüntetéséhez” – mondta Abbas.

A Fatah azt a kezdeményezést veti fel, hogy amennyiben az új kormány nem hajlandó a korábban ígérteknek eleget tenni, rekesztessék ki a nemzetközi fórumokról, mint ahogy az történt Dél-Afrika apartheid kormányával, vagy a korábban említett Hámásszal szemben. Bernard Kouchner, francia külügyminiszter brit kollégájával együtt, szinte azonnal reagált a felhívásra: „Nem fogjuk engedni Izraelnek, hogy kedvére állandósítsa Ciszjordánia megszállását gazdasági vagy bármilyen más érdekektől vezérelve”.

Kitől félnek a palesztinok?

Benjamin Netanyahu volt már egyszer Izrael valaha megválasztott legfiatalabb elnöke, Izrael legelső közvetlen úton megválasztott vezetője, és egyben ő volt az első olyan izraeli miniszterelnök, akit hivatalos úton gyanúsítottak meg piszkos bűncselekmények elkövetésével. Netanyahu, - vagy becenevén csak Bibi – első miniszterelnöki ciklusát ’96 és ’99 között töltötte be, majd pénzügy- és külügyminiszter volt Ariel Sharon kormányában.

Az ’50-60-as években családjával sok időt töltött az Egyesült Államokban, majd a Hatnapos Háború évében hazatért és csatlakozott az izraeli véderő elit alakulatához, a Sayeret Matkal-hoz. Néhány éves katonai szolgálat után újból Amerikába költözött és az MIT-n hallgatott építészetet és vállalatigazgatás-tant. Az itt töltött évek alatt kóstolt bele először a politizálás izgalmába, csoporttársaival jobboldali ideológiákat kezdett terjeszteni az amerikai zsidók körében. Ekkor fedezte fel a televízió és a marketing jelentőségét is: „Az egyetemen megdöbbentett, hogy Amerika legkiválóbb diákjainak fogalmuk sincsen a szavak varázslatos erejéről” – emlékezett később.

Bevezette hazájában az amerikai jellegű politizálást, melynek részeként családját is magával vitte választási körútjaira, matricákat osztogatott autósoknak és sokkalta inkább a jelöltre helyezte a hangsúlyt, semmint a pártjára vagy annak ideológiájára. 1982-ben Izrael ENSZ-nagykövete lett Washingtonban, majd két év múlva hazatért és megkezdte belpolitikai aktivitását, immáron a Likud színeiben. Pár évvel később egy furcsa interjú kapcsán a bigámia vádjába keveredett, de ’93 márciusában mégis megszavazták a párt első emberének.

Több ízben élesen kikelt az Oszlói béketárgyalások ellen, valamint ellenzéki vezetőként tiltakozott a hadsereg Ciszjordániából és Gázából történő kivonásával kapcsolatban. ’94 után, többen azzal vádolták, hogy ő teremtette meg a légkört a békepárti miniszterelnök, Yitzhak Rabin meggyilkolásához. A ’96-os kampányidőszaka alatt különös figyelmet szentelt az arab terrorizmusnak és két kisebb jobbos pártot szipkázott be a Likud aklába, melynek köszönhetően a szavazatok 51%-át megszerezte és abszolút fölénnyel győzött.



Mitől félnek az izraeliek?

A Likud 2005-ben még csak a negyedik legnagyobb pártja volt Izraelnek és 12 székkel bírt a Knesszetben. Tegnapelőtt ez 27-re emelkedett. A meglepő matematika titka valahol abban rejlik, hogy a közvélemény nem volt megelégedve a Kadima gázai teljesítményével, és 2006-ban Olmert Libanonnál is túl langyosnak bizonyult. Netanyahu személyében a többség valahol szakértőt lát, egy amerikai típusú vezetőt, aki képes megóvni Izraelt az iráni atomtól és a bosszúszomjas terrorcsoportoktól. A jobboldal támogatottsága fordított arányban nő a társadalom biztonságérzetével.

A béke jobbról?

Izrael első jobboldali miniszterelnöke – a némi terrormúlttal is rendelkező – Menahem Begin volt. Harminc évvel ezelőtt, ő kötött először békét a Nasszer utáni Egyiptommal. A történelmi pillanat példás bizonysága annak, hogy béke és biztonság egymásnak nem ellentmondó fogalmak és pont a nacionalizmus mutatkozik a legkészségesebbnek az áldozatvállalás terén, Egyiptom barátságát Begin a Sínai-félsziget árán vette meg. Netanyahu a kilencvenes években Ciszjordánia legnagyobb részét palesztin fennhatóság alá helyezte, ahogy a zsidó vallás második legszentebb helyét, Hebront is. Négy évvel ezelőtt pedig pont a „satilai mészáros” Ariel Sharon pakolta ki az izraeli telepeseket Gázából.



Minden jel arra vall, hogy Abbas félelmei túlzottak és a történtek tükrében teljesen alaptalanok. Az izraeli jobboldal már évtizedekkel ezelőtt leszámolt azzal a mítosszal, hogy egyedül a baloldal lehet igaz partner a béke ügyében. Lehet, hogy most pont a rettegett Netanyahu fog olyan békét kötni Szíriával, amibe az egész világ füle belecsendül. Az ár mondjuk a Golán, ami soha nem is tartozott a történelmi Izraelhez. A Golán jelenleg afféle ütköző, amiről Netanyahu készségesen lemondhatna, amennyiben Szíria szavatolja az északi határ érintetlenségét és biztonságát.

A földet békéért jobboldali találmány. Abbasnak talán nem Európánál kellene kilincselnie, hanem szépen visszacsücsülni a térképek mellé és valami konstruktív javaslatot kiszopogatni a tollából. Talán nem látja, de pont ő kezdte aláásni a palesztin ügyet, mielőtt még bármi konkrét történt volna Jeruzsálemben.

Fotók: Tatai Gábor