Mi az a Blackmorse’s Night?

Maga a zenekar eredeti definíció szerint egy barokk folk-rock zenekar, mégis távol áll minden hasonló kategóriába sorolt előadótól. Az a fajta zene, amit meghallgat nagymama, szülő és unoka, rocker, hip-hopos és komolyzenész, romantikus ábrándozó és táncot kedvelő egyaránt. Vagyis mindenki, aki nem csőlátású, tehát nyitott a kedvenc műfaján kívül bármi másra. Ezért szokták azt mondani, hogy őket szereti mindenki, akinek maradt egy csöppnyi szépérzéke.

A zenekar a gyönyörű hangú énekesnőre és a legendás gitárosára épít, de feltűnik benne a basszusgitár, dobok ezernyi változata, fuvola, furulya, szintetizátor, skótduda, hegedű, csörgők és még ezernyi féle kisebb hangeszköz. Nálunk hetedmagukkal jártak, bár olykor többen, olykor kevesebben lépnek fel. Dalaik a reneszánsz idők hangulatát idézik: megpróbálnak elrabolni a gyötrő valóságtól, hogy egy sokkal régibb, de kellemesebb realitásba röpítsenek.

A koncert

A többi mai zenekartól való távolságot mi sem jelzi jobban, hogy nem a Petőfi Csarnokban, vagy más hasonló, tombolásra alkalmas helyen rendezték meg, hanem a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol majd minden széket elfoglalt a műértő közönség. Élőzenekarként a magyar Moon and the Night Spirit lépett fel, amely bár kellően megalapozta a hangulatot, de utólag visszagondolva nem lehetett egy lapon említeni az est fénypontjával (amelyben nagy szerepet játszott az a tény, hogy az üstdob elnyomta az énekesnő egyébként szép hangját).

A Blackmorse’s Nightról nem csak az mondható el, hogy zeneileg remekül képzett, profi muzsikusok, amit azért elvárjuk minden fellépőtől akiért öt rongynál többet kell kipengetnünk, és itt az összeg ennek duplája volt. Nem, ők olyan előadóművészek, akiktől a fellépést bátran eltanulhatná bármelyik zenekaróriás. Az első fényvillanástól az utolsó akkordig nagy odafigyeléssel, és megfelelő stílusérzékkel megkomponált előadásról van szó, amely ennek ellenére közel sem lett száraz.

Sőt, a két főfellépő (Candide Night énekesnő, aki a nőiesség megtestesítője és Ricihe Blackmore gitáros, aki a bohókás mester alakította) annyi spontaneitást csempészett az előadásba, amitől bátran elmondhatjuk: sosem lehetünk ott két ugyanolyan Blackmore’s koncerten. Ráadásul humorból is remekül vizsgáztak, hisz az átszellemült csendet és a hangos tapsvihart viszonylag gyakran szakította meg őszinte hahota.

Több mint profik

A zenekarra jellemző hogy remekül építi be saját stílusába bármely más művet. Így saját számokon kívül halhattunk tőlük Vangelist, egy popslágert, de a magyar közönségre való tisztelettel Csárdáskirálynőt és Lisztet is. Mint minden koncerten, itt is elhangzottak szólók - ám feltehetőleg sehol máshol nem halhattunk volna ilyet hegedűn, vagy skótdudán előadva. Candide viszonylag sokat próbált kommunikálni a közönséggel - és ettől az sem tántorította el, hogy füttyögésen, éljenzésen és tapson kívül nem nagyon kapott más, esetleg értelmes választ. Azonban a mechanikus együttműködés hibátlan volt: a közönség tagjai ahol kellett énekeltek, ahol kellett tapsoltak, sőt pár számnál még a székekről felállva táncra is perdültek.

A több mint kétórás előadás seperc alatt elrepült. Ha ön, kedves olvasó még nem ismerné ezt a csodálatos zenekart, akkor hallgasson végig csak egy számukat, és legyen részese a régi idők csodájának.