Egészséges világban nincs vita a diktatúrák megítéléséről. Aki akasztott, azt gyilkosnak szokás nevezni, még akkor is, ha a rendszerváltás után évekkel az illető úgy viselkedik, mint a ma született bárány.

A kommunizmusnak 100 millió halálos áldozata van, világszerte – a világ eddigi összes diktatúrája között a legtöbb. A kommunista rezsimek irtottak parasztot, gazdagot, szegényt, irtottak zsidót, irtottak mindenkit, aki szerintük a rendszer ellensége volt, vagy lehetett. Téptek körmöt, tűvel és cérnával varrtak össze szájakat, kasztráltak, melleket vágtak le, áramot vezettek férfiak intim testrészébe, csecsemőket vagdostak fához, s a sor még rettenetesen hosszan folytatható olyan dolgokkal, amilyenekkel egészséges lelkű ember rémálmaiban sem találkozik.

Beteg emberek

Persze nem mindegyik ember egészséges. Ezt megmutatta Sztálin, megmutatta Mao, megmutatta Rákosi, Kádár, Pol Pot, Ceauşescu – persze különböző formákban és különböző méretekben. A beteg emberek pedig nem valók egy társadalom vezetésére. A diktatúrák sajátja éppen az, hogy beteg emberek kellenek. Egészségesek ugyanis nem uralni akarnak egy társadalmat, hanem vezetni azt.

A kommunista vezetések közötti eltérés csupán a módszerekben volt, ez azonban nem felmentés semmi alól. Az SZKP befolyása, a vezető ideológia, a kollektivizálás (sat-sat) mindenütt jelen volt. Mindenesetre a világ legvéresebb kísérlete nem egy félre csúszott jótékonysági tevékenység volt. Nincs igaza annak, aki Marxot hibáztatja a vérontásért, aki azonban a vezetőket mentegeti, az cinkos.

Egészséges világban nincs megkülönböztetés gyilkos és gyilkos között. Egészséges világban a tömeggyilkos ugyanúgy tömeggyilkos, ha egy vallást, vagy társadalmi rétegeket és osztályokat akar eltüntetni a föld színéről.

Jót akartak?!

Nem arról szól a fáma, hogy a kommunisták jót akartak. Ha a kommunisták jót akartak volna, akkor nem kísérleteztek volna, s nem mészároltak volna le 10 Magyarországnyi embert. A kommunisták hatalmat akartak, s kapóra jött Marx, mert az ő utópiájával lehetett takarózni. A bestiális módon kivégzetteknek, a hozzátartozóiknak, a leszármazottaknak ne magyarázza senki, hogy a kommunizmus egy ártatlan dolog lett volna, „amúgy”, „ha”, meg „amennyiben”. Nincs „ha” és nincs „amennyiben”. Megcsonkított családok vannak, megnyomorított lelkek, szétvert nemzetek. Ezek a tények, minden más most totálisan lényegtelen és felesleges. Az utópia maga is lényegtelen és felesleges. Filozófiatörténet, történelem – de nem ez fáj, ezért most nem ez az érdekes.

Az érdekes az, hogy jöttek néhányan, akik azt mondták magukról, hogy kommunisták, s ennek örve alatt milliókat irtottak ki. Ezt nem lehet szépíteni, holott vannak, akik megpróbálkoznak vele. Szerintük ugyanis a kommunizmus nem lett volna rossz, ha nem rontják el. Hát jelentjük: elrontották. És erről emlékezünk ma meg. Az áldozatokról, s a gyilkosokról. Arról, hogy nem szabad elfelejteni azokat a bűnöket, amiket elkövettek. Hetedíziglen sem.

Bocsánat

A napokban folyik egy 90. életévéhez közeledő ausztrál állampolgár pere, mert állítólag annak idején részt vett egy zsidó fiatalember agyonverésében. Számára nincs bocsánat, pedig ő nem is biztos, hogy ölt. Sokaknak nem világos, hogy a kommunista gyilkosok számára miért van.