„Adunk, de csak önvédelemre”

…Hangozhatna tömören az amerikai fegyverexport-politika Izrael felé. Évtizedek óta külön szakértői csoportok vizsgálják, hogy az eladott technika vagy hardver valóban Izrael defenzív céljait szolgálja csupán, vagy támadó jelleggel vannak hasznosítva. Egy időben az is kérdéses volt, valóban Izrael-e a megrendelések valódi célországa, vagy Amerika tudtán kívül egész kis csempészfolyosón keresztül zuboghatnak a fegyverek a harmadik világba - írja Jossi Melman (Haaretz) és Dan Raviv (CBS), az Amerika és Izrael közötti barátság történetéről szóló könyvükben. A vizsgálatokból Izrael mindig hófehéren került ki.

„Folyamatosan kapjuk a jelentéseket a civil áldozatokról. Ezeket a fegyvereket tudtunkkal, csak önvédelemre használja fel az ország. Izrael nyilvánvalóan azt hiszi, hogy önvédelem az amit a Hámásszal szemben elkövet, de közben itt van az ártatlan áldozatok nagy száma is. Ez nem az, amiért Amerika fegyvereket ad el külföldre” – folytatja Starr az imént megkezdett elmélkedést.

Egy nyugati barátság

A mostani, a londoni Legfelsőbb Bíróság elé terjesztett kereset valahol megerősíti Starr ellenérzéseit, de a döntés még sem fogja befolyásolni az amerikai-izraeli kapcsolatokat, már amennyiben az elmúlt kormányzatok reakcióira hagyatkozhatunk. Korábban ugyanis, már más országok hatóságai és több nemzetközi szervezet is feszegetett Izraelt érintő emberjogi kérdéseket. A Washington és Jeruzsálem közötti jó viszony példanélküli a modern diplomácia történetében, a katonai együttműködés csak az egyik, a számos másik aspektus között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Sam bácsi ne keverhetne le egy hatalmas taslit a rakoncátlan unokaöcsnek, ha már egyszer a londoni nagypapa is kiosztotta azt.

Egy keleti barátság

Tegnap előtt reggel, egy orosz hírügynökség az ország katonai főügyészére hivatkozva, egy 18 millió dolláros ügyről adott hírt, mely szerint az orosz hadiflotta tisztségviselői lopott fegyvereket próbáltak Kínába csempészni Tádzsikisztánon keresztül. Egy egyszerű spekuláció kedvéért, vizsgáljuk meg először, pontosan milyen típusú fegyverek szerepeltek tételesen a lefoglaltakról készített listán: 30 anti-tengeralattjáró rakéta; 200 stratégiai bombázóról bevethető robbanótöltet. Aztán vessünk egy pillantást arra, ki intézte a transzfert: az orosz hadiflotta tisztségviselői.

A lényegi kérdés, ki volt a megrendelő. Az illető éppenséggel lehetett egy Kínában tevékenykedő terrorcsoport vagy magánszemély is, de a fent említett fegyverek mindegyike komoly eszközhátteret igényel, önmagukban nem bevethetők. A Föld egyetlen hírszerző irodájának sincs tudomása olyan államszint alatti militáns szerveződésről, mely vadászgépekkel, bombázókkal, vagy cirkálókkal rendelkezne. Ha maga a kínai kormány, vagy a Kínai Népi Hadsereg volt a megrendelő, akkor az a kérdés, miért akarták az ügyet az orosz főügyészség tudomása nélkül lerendezni.

A Kínai Népköztársaság 2001-ben kötött az Orosz Szövetséggel jószomszédi és baráti együttműködési egyezményt. A sino-orosz szövetség a számtalan kereskedelmi, tudományos és munkaerős vívmánya mellett egy katonai megállapodás is, melyben az orosz fél kifejezi abbéli hajlandóságát, hogy hadászati technológiát és fegyvereket ad el Kínának.

Hogy ennyire nem volt elég a sino-orosz egyezmény kínálta keret a tádzsikisztáni ügynek, az vagy azt feltételezi, hogy az orosz tisztviselők saját zsebre dolgoztak (ami igencsak nagy lehetett ez esetben) vagy pedig a felek megpróbálták elkerülni, hogy Amerika megszimatolja a két ország közötti gyanús fegyverügyletet. Vajon Kína kiknek szánta a titkos orosz bombákat? Vajon Moszkvában ki merne hangot adni a Kínával kapcsolatos emberjogi aggályainak?