„A szakszövetségek a sportigazgató által összeállított kilenc kérdésre adtak választ terveikben. A terveket négy halasztás-kérő szövetség kivételével valamennyien eljuttatták. A tervek változatlan derűlátást tükröznek, hat sportágban (kajak-kenu, vívás, cselgáncs, úszás, birkózás, vízilabda) vár a szakvezetés olimpiai bajnokságot, összesen nyolcat. Továbbá 150 pontot, ami a nemzetek rangsorának élmezőnyben való helyet jelentene” – olvasható a MOB honlapján a friss felmérés meglepő eredménye.

A csökkenő tendencia esete a növekvő igényekkel

Szóval hat sportágban vár a szakvezetés olimpiai aranyat. Hatban! Ugyan kilenc éve Sydneyben öt sportágban (úszás, torna, vívás, vízilabda, meg persze a kajak-kenu), öt éve Athénban pedig hatban (birkózás, sportlövészet, vívás, öttusa, vízilabda és persze kajak-kenu) szereztünk a legfényesebb medáliából, a pekingi ötkarikás játékok azonban már messze nem sikerültek fényesre: az aranysportágak száma lecsökkent – írd és mondd – kettőre.



Ráadásul mindössze két olyan sportág van, mely az utolsó három olimpián aranyat hozott a konyhára: háromszor nyertek ugyebár vízilabdás fiaink Kemény Dénes vezetésével és a kajak-kenusaink is mindig megörvendeztették kis hazánkat néhány medáliával a legfényesebb fajtából. Csakhogy. Már ez utóbbi sportágunk mindent elsöprő lendülete sem a régi: Sydneyben négy, Athénban pedig még mindig három aranyat sikerült összelapátolni – Pekingben azonban már csak kettőt. Erre mondják, hogy csökkenő tendencia, és ha így haladunk, akkor könnyen kiszámítható, hogy Londonban hányszor fog szólni magyar egységnek a himnusz a kajak-kenu pályán…

London calling?

A csúfos pekingi kudarc, és az azt követő meddő veszekedés során kialakult általános vélemény szerint kis országunk méltán nagy sportja óriási bajban van. Finanszírozás? Olyan, amilyen. A MOB nem végezte jól a dolgát? Ki tudja. A sportági szakszövetségek rontottak volna egyszerre? Benne van, volt a pakliban. De már nem érdekes.

Most ugyanis úgy látszik, elfelejtették az illetékesek a kudarcokat, s annak ellenére, hogy sem a MOB, sem kicsiny sportunk további irányító szervei a szövegelésen kívül nem tettek semmi érdemlegeset a pekingi kudarc óta, azonban derűsen látják a jövőt. Vagy a szövetségek (tévesen?) tisztában vannak azzal, hogy ha bővebben terveznek, bővebben kaphatnak majd az így is szűkös sportköltségvetésből. De legalábbis tekinthető ez egyfajta erődemonstrációnak, vagy úgymond jelzés értékű az aranyak megjelölése (ki tudja, hogy milyen sportfinanszírozási rendszert találnak ki az ezer sebből vérző mostani helyett…), mutatni kell magukat a sportágaknak. Esetleg csak tisztában vannak azzal, amivel már minden valamire való elsőéves sportmenedzsertanonc is tisztában van: nem érdemes egy lapon kezelni a rövid-, a közép- és a hosszú távú terveket.

De jósnak sem kell lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: a „bejelentkezett” hat sportág képviselőinek mindegyike aligha fog arannyal hazatérni a brit fővárosból 2012-ben. Sőt! A kajak-kenusok mondjuk okkal reménykedhetnek az arany(ak)ban (elég csak belegondolni abba, hogy három év múlva még jó néhány klasszisunk fog előreláthatóan versenyezni, mint például Vajda Attila vagy a Kovács-Janics páros akár együtt, akár külön-külön is), de akár az is előfordulhat, hogy a másik öt szövetség hiába várja az olimpiai sikert.

Leírni könnyű. Könnyebb, mint a nullát...

Ebből kiindulva egyértelmű, hogy a hat sportág miért is vár nyolc aranyat, azaz hogy melyik gondolkodik több elsőségben. Egyértelmű, hogy a most már olimpiai ciklusok óta a legeredményesebb magyar sportágnak számító kajak-kenu vár egynél több aranyérmet – a legvalószínűbb, hogy nem is kettőt, hanem rögtön hármat.

A többinek meg marad az egy-egy. Mintha az olyan egyszerű lenne…

Mint például az 1992-ben ugyan aranyat hozó, ám azóta jobbára csak pontszerző helyekig jutó cselgáncs esetében. Vagy a Pekingben csúnyán leszereplő, egyetlen bronzot szerző vívás. Persze azt soha nem lehet mondani, hogy mondjuk úszásban vagy birkózásban ne tudnánk kiállítani olyan versenyzőt, akiben „nincs benne” a bravúr lehetősége.

Nem lehet tehát megszólni azért ezeket a sportágakat, mert optimistán állnak a jövőhöz és természetes módon a győzelemben hisznek. Alap helyzetben ugyanis – minden problémától függetlenül – mi mást is jelölhetne meg egy hagyományos magyar sportág célként, mint azt, hogy kiállíthasson legalább egy olyan versenyzőt/csapatot, aki vagy ami álmából felkeltve is céljaként tekint az olimpiai aranyra?

Terv vagy cél?

Hanem akkor miért nem terveznek például a magyar öttusasport illetékesei is ilyen vidáman? Vagy a sportlövők? Esetleg az atléták?

Sőt tovább is mehetünk. Várt például valaki is a sportlövőktől olimpiai bajnoki címet 2004-ben Athénban? Igaly Diána mégis megnyerte. Volt valaki, aki mindössze egyetlen bronzra tette a magyar vívóválogatottat Pekingben? Mégis megtörtént a kudarc.

Utóbbi szövetség tervezte az aranya(ka)t, még előbbi csak remélte.

A közös bennük, hogy kimondva vagy kimondatlanul, de igazi céljukként csak az aranyat tekintették.

Na ebben különböznek a tervek és a célok…