Én főleg filmes munkákban találkoztam azzal a tendenciával, hogy az alkotók egészen újszerű történetekkel, a bevett képtől elszakadva próbálják meg a közel-keleti konfliktust bemutatni (Libanoni keringő, Mennyország most). Gondolod, hogy a művészet többet és jobban meg tud magyarázni, mint mondjuk a politika?

Alapvetően amit a művészet tesz, az az élet bemutatása, beleértve annak képtelen bonyolultságát is. Ami a filmek terén a Közel-Keleten hosszú évek óta történik, az pont az élet leegyszerűsítése, ahelyett hogy a probléma összetettségét és bonyolultságát mutatnák be. Megpróbálnak Csillagok Háborúját forgatni, csak éppen a Közel-Keleten, érted?

Én is úgy gondolom, hogy létezik egy új hullám, akik a valóságban nem ennyire biztosak, sőt kicsit össze is vannak zavarodva tőle, és ezt a munkáikban is láthatod. Ezekben a filmekben tetten érhető a személyes motiváltság. Ezt érezni lehet és szerintem az ilyen sokkal közelebb áll egyfajta fegyvernyugváshoz, vagy éppen a valóság bemutatásához. Ennek a mi generációnk számára egyenesen kiáltvány értéke van.



Mondhatjuk azt, hogy a te művészeted egyenesen a közel-keleti konfliktus szülöttje? Pont annak a fordulópontján születtél, amikor a függetlenségi háborúk korának elmúltával az emberek gondolkodásmódja végérvényesen átalakult az olyan kérdésekkel kapcsolatosan, mint „megszállás”, „önvédelem” satöbbi…

Az előttem lévő generáció egy olyan formázott társadalomban nőtt fel, melynek semmilyen előzménye nem volt. Izrael állama és a nyelve is új volt, csak a mi korunk fiataljai váltak annyira magabiztossá a saját izraeli identitásukkal kapcsolatosan, hogy megpróbáljanak azzal dacolni, vagy azt új kihívásokkal szembesíteni. Úgy gondolom ez egy nagyon egészséges folyamatnak a része.

Természetesen, amikor még az egész létedet a tapogatózás, a pionírság határozza meg vannak olyan kérdések, melyeket egyszerűen nem tehetsz fel, mivel éppen a társadalom szilárd alapra helyezéséről van szó. Ha az alap meg van, akkor kezdődhet a kritika, a megtámadás, már csak azért is, hogy teszteld a felépítmény szilárdságát. Éppen ez az, amihez a mi generációnk már hozzáfoghatott.

Ez hát az oka az izraeli mítoszok módszeres szétbombázásának? Néhány művedben egyenesen provokálásként hat egy-egy dehonesztáló kapcsolás (Rabins Dead)…

Az izraeli irodalmi tradíció epikus műveken nyugszik, mivel az alkotás kezdetén általában valami olyasmiből indulunk ki, ami nagyon távol eshet a saját, jelen idejű egzisztenciánktól. Izrael a saját feketelyukából lett formálva a második világháború alatt: az ország egy jövővel kapcsolatos válasz volt a megalakulása kezdetén. Az emberek igénylik az olyan irodalmi alkotásokat, melyek kontinuitást tudnak teremteni az időben.



A novellák viszont antagonisztikusan viszonyulnak az ilyen fajta olvasói igényekhez, pont úgy, mintha egy tükröt tartanál a vámpírral szembe, és aztán nem látsz semmit. Izraelben a rövid történetek ilyen érzéseket hívnak életre, azzal a ténnyel szembesítenek, hogy az ország - nem a zsidóság - maga is csak egy rövid történet, a világtörténelmen belül.

Nagyon érdekes, amit édesanyád jegyzett, hogy „magyarul biztos jobban fognak a történeteid hangzani”. Én úgy tudtam, hogy az izraeli füleknek kifejezetten furcsán cseng a magyar nyelv, nagyon mulatságos tud lenni, amikor valaki magyar akcentussal beszéli a hébert…

Egy nagyon híres izraeli író mondta egyszer azt, hogy a fordítás mindig olyan, mintha valakivel zsebkendőn keresztül csókolóznál. A közvetítés mindig problematikus. Az egyik legsikeresebb fordításom lengyelül látott napvilágot. Úgy gondolom van valami az írásaimban, ami sikeressé teszi őket egy olyan kultúrában, amit alapvetően meghatároz a humor. A magyar kultúra is erről híres. A valaha élt legnagyobb magyar nagykövet, aki Izraelben élt, Frank Rishon. Ha bárkit megkérsz Izrael utcáin, hogy mondjon egy híres magyar nevet, biztos, hogy az ő nevét hallod. Számunkra ő a magyar humor szimbóluma.