2009. április 4-én ünnepelte 60. születésnapját az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO). A nemzetközi sajtó ennek kapcsán főként arról írt, hogy – az új főtitkár megválasztását kivéve – semmilyen kézzelfogható eredményt, csak szimbolikus aktusok sorozatát hozta. Egyetért ezzel?

Teljes mértékben. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a NATO a hidegháború korában tudta a helyét. Létrejöttének két oka volt: az egyik, hogy megakadályozza a német újrafegyverkezést, a másik, hogy – s ez a hivatalos verzió – megakadályozza a szovjet terjeszkedést. Az azóta eltelt idő megmutatta, hogy a NATO a történelmi hivatását kiválóan betöltötte. Mára azonban alapvetően megváltozott a helyzet. Csak egy adat: 1990-ben 16 tagállama volt, 5,7 millió katonával, 2009 elején 26 tagállam 3 és fél millió katonával.

Az alapvető probléma az, hogy noha tavaly ősszel elfogadták azt, hogy most kidolgozzák a NATO új stratégiáját, lefolytatják a vitát a NATO-orosz kapcsolatokról, döntenek a modernizációról, ezek közül érdemben egyik sem következett be.

Azonban meg kell hagyni: ezt az ünnepi csúcsot csodálatosan szépen szervezték meg a németek és a franciák.

A NATO keresi a helyét és szerepét a nemzetközi kapcsolatokban.



Ön szerint hol a helye?

A NATO az új évezred globális kihívásaira nem képes választ adni. Klímaváltozás: ez nem NATO-feladat. Szervezett bűnözés elleni harc: ugyancsak nem NATO-feladat. Terrorizmus: ennek csak egy szelete katonai feladat. Mindezekre a NATO nem vagy csak rendkívül nehezen tud reagálni.

A NATO fennmaradásának a feltétele, hogy megtalálja a helyét. Ezt érzik a tagállamok is és ezért tenni is hajlandóak. Két dolgot említenék: Franciaország 43 év után visszatért a NATO integrált katonai parancsnokságába és most végre van egy olyan amerikai elnök, akit a világ elfogad, s aki nem egy elképesztően ostoba politikát folytat - mint az elmúlt nyolc évben.

Már egy évvel ezelőtt is látszódott, hogy nehéz meghatározni az új prioritásokat. Akkor azt mondták, hogy a két legfontosabb feladat: Koszovó és Afganisztán. Az embernek már ekkor is furcsa gondolatai voltak, mert az amerikaiak azt mondták, hogy a koszovói háború volt az utolsó, amit a NATO-val vívtak. Ettől kezdve pedig „aki akar velük megy, aki nem, az nem”.

Márpedig az USA szerepe megkérdőjelezhetetlen. Európa ugyanis a modern hadviselést tekintve messze elmarad tőle: gondoljunk csak a high-techre, a műholdas hírszerzésre vagy a légi utántöltésre.

A napokban jelentették be az amerikai védelmi költségvetés átalakítását, s ezzel együtt a katonai prioritások megváltoztatását. Ezzel összhangban várható változás a NATO-n belüli szövetségi követelmények tekintetében?

Az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó azt mondta az idei müncheni biztonságpolitikai csúcson: „mi új stratégiát szeretnénk. Többet adunk, de elvárjuk a szövetségeseinktől, hogy ők is többel járuljanak hozzá”. Erre jó példa, amikor felvetődött a guantanamói foglyok befogadása. Ez EU erre nem volt képes – a mai napig – közös választ adni. Ugyanígy van az afganisztáni segítségnyújtással, amit a tagok nagy része nem hajlandó nagy létszámmal támogatni. Azt kell látnunk, hogy az európai nemzetek nagy része megpróbálja a hadsereg-reformot elszabotálni.

Ennek rengeteg oka van: ma a NATO-tagok zöme nem bízik abban, hogy Afganisztánból sikeresen ki lehet jönni, ezenkívül az amerikai tábornokok nagy része is inkább „döntetlenre játszik”, azaz megpróbálja egymás ellen kijátszani a Talibánt és az al-Kaidát.

A mostani NATO-csúcsnak egyetlenegy kézzelfogható eredménye volt: széles konszenzussal megválasztották a szövetség új főtitkárát. Mekkora a főtitkár szerepe, illetve személy szerint Rasmussen mire lehet képes?

A teljes képhez hozzátartozik, hogy a NATO alapszabálya szerint a NATO főparancsnokát az USA, a főtitkárt pedig Európa adja. A főtitkárnak mindig akkora a mozgástere, amekkorát magának kiharcol. A főtitkár koordinál, tárgyal és képvisel, de a legfontosabb döntések Washingtonban születnek meg. Ettől függetlenül hatalmas megtiszteltetés a főtitkári tisztség, hiszen egy sikeres miniszterelnök érezte úgy, hogy elvállalja, miközben a dán politikai elit maradásra biztatta. Rasmussen egyébként tökéletesen beszél angolul és franciául, sikeres diplomata is, úgyhogy egy megfelelő jelölt volt a posztra.

Mit gondol Magyarország NATO-n belüli szerepéről, illetve milyen hazánk megítélése a katonai szövetségen belül?

Szögezzük le: a NATO-ból nem lehet kizárni egy tagállamot sem. De félre a tréfával: van egy ún. potyautas elmélet, miszerint sok olyan tag van, amely az előnyökből szeretne részesülni, de a hátrányokból nem. Még egy adalék: nagyon hosszú ideje a NATO bővítése nem szakmai, hanem politikai érdekek mentén történik.

Magyarország rengeteg misszióban vett részt, jelenleg is több mint ezer katonánk szolgál különböző békefenntartó alakulatoknál. Egyre nagyobb szerepet vállalunk Afganisztánban, Koszovóban. Az ezer emberünk a lakossághoz és a GDP-hez viszonyítva nagyon jó arány. A NATO komoly negatív kritériumokat hivatalosan nem fogalmazott meg velünk szemben. Érdemben ma Magyarország nem gyenge láncszeme a NATO-nak. A magyar tisztikar megfelelően felkészült szakmailag és a nyelvtudást tekintve is.

Végezetül: Ön szerint mi lesz a bővítés lehetséges iránya, egyáltalán lesz-e további bővítés a közeljövőben? Elképzelhető-e Európán kívüli bővítés?

A bővítést az európaiak időlegesen le szeretnék állítani, inkább mélyítenék az integrációt. Ha az USA persze bővíteni akar, akkor lesz bővítés. Az Európán kívüli bővítésnek azonban még középtávon sem látom lehetőségét.