Kínáról, a kínai társadalomról leginkább talán a tradíciók óvása jut eszünkbe. Ez most, 2009-ben is megállja a helyét?

Az elmúlt évtizedekben rengeteg változás volt. Az elsőt a kulturális forradalom jelentette 1966-’76 között. Ennek éle nagy részben a konfuciánus hagyományok ellen irányult, amely mély nyomot hagyott annak a generációnak az értékrendjében, amelyik akkor szocializálódott. Ez egy felülről vezérelt erőszakos, anarchista mozgalom volt. A másik változás 1978-’79-ben kezdődött a modernizáció, a reformok, a nyitás következtében, amely ma már szerves folyamatként halad előre. Kína egy sor nyugati ideált, gondolatot vett át. Százezrek tanultak külföldön, s ahová beáramlik a nyugati technológia, a nyugati működő tőke, oda beáramlanak a nyugati értékek is.

Kína piacgazdaságot épít, s ennek megvannak a természetes következményei. Az értékek konglomerátuma jött létre. A tradicionális értékek azonban élnek, hol búvó patakként, hol átalakulva, például az individuum és a közösség kapcsolatában. Arról már nem beszélhetünk, hogy a mai Kína értékrendszere egyenes folytatása lenne a 3-4 ezer éves civilizációnak, de a múlt nagyon erős, nagyban befolyásolja a nemzettudatot.

Elmondható, hogy van egy bizonyos kulturális szembenállás a társadalom és a politika között?

A jelenlegi politika másképp viszonyul már a hagyományokhoz, mint korábban, nem ellenzik ezeket az értékeket. Akár arra a következtetésre is juthatunk, figyelve a kínai közéletet, mintha egyfajta új tradicionalizmus lenne kibontakozóban. Például a kínai belső fejlesztési stratégia egyik célja, hogy 2020-ra megteremtsék minden kínai számára azt az életkörülményt, amit úgy neveznek, hogy „szerény jólét”. Ez már legalább kétezer éves fogalom. Vagy másik példa: harmonikus társadalomra van szükség, ami a stabilitási igényből fakad. A harmónia fogalma gyakorlatilag azóta létezik, mióta kínai írásbeliség van. A mitikus császár, a Sárga Császár sírját például ápolják, ott szertartásokat mutatnak be halottak napján. Kína vezetésének és lakosságának viszonyában tehát ilyenfajta kulturális szembenállás nem tapasztalható.

A politikai elit hozzáállásának változása személyi összetétel változásával magyarázható, vagy külső okokkal?

A döntő fordulat 1978-’79-ben következett be. Akkor már Mao Ce-tung meghalt, s a nyolcvanas évek elején egy párthatározattal lezárni vélték a múltat. Ebben a határozatban elítélték Mao nagy ugrás politikáját, a kulturális forradalmat, valamint a személyi kultuszát. Ez fontos momentum a kínai állampárt életében, ugyanis ettől kezdve nem ideológiai-, hanem nemzeti érdek alapú politikát folytatnak. Igaz, Mao is azt hitte, hogy nemzeti érdeket követ a politikájával, de rosszul hitte. Kétszer vitte csődbe az országot – viszont történelmi érdeme, hogy a független Kínát megteremtette, s megvédte az ország szuverenitását a Szovjetunióval szemben. A határozat szerint lényegében ennyi Mao Ce-tung érdeme, meg az, hogy stratégiája már 1927-ben szakított egy alapvető marxi-lenini tétellel: a forradalom szempontjából nem a városokat tartotta súlypontnak, hanem a falusi körzeteket, s e stratégia bevált.

A ’78 decemberi határozattal kimondták, hogy nem az osztályharc, hanem a gazdaság fejlesztése a fő cél, s innentől kezdve az ideológia pragmatikussá vált. A politikusok realisták lettek.

Másik vetület az állampárt kivonulása, például a közvetlen gazdaságirányítás bizonyos területeiről. Ez nem külső kényszer szülte jelenség, bár nyomás persze van. Ez egy belső, szerves folyamat, a piacgazdaság építése. Tíz, húsz, harminc, sőt, ötven és hatvan éves távlatokban terveznek előre, amely folyamat automatikusan létrehozza a mozgási feltételek változását. Persze volt olyan korszak, amikor vasúti jegyet sem lehetett vásárolni munkahelyi ajánlás nélkül, de ezek az idők elmúltak, nem lehet már a régi módszerekkel irányítani.

Kína vezetését kommunistának szokás titulálni. Ma egyre erősödnek a nacionalista felhangok, például Japánnal szemben, viszont még inkább „zavarba ejtő”, hogy Kína világpiacba való integráltsága mély, s egyre mélyül. Mennyire kommunista a kínai rendszer?

Ez egy toposz, ami Nyugaton már eleve ellenérzést kelt. A kínai kommunista párt neve magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a Köztulajdon Pártja. Azt pedig minden kínai tudja, hogy Kínában a piacgazdaság létezik. A stratégiai kérdésekben persze prioritása van az állami tulajdonnak. Így már másképpen fest a helyzet, mintha azt mondanánk, hogy kommunista. Persze Kína vezető politikai ereje ettől még állampárt, viszont egy olyan állampárt, amely tágítja a kínaiak gazdasági mozgásterét. Például deklarált célja a középosztály szélesítése, amely mára már becsülhetőleg 150 milliós tömeg. Mi több, megjelent a nemzeti burzsoázia.

Arról beszélünk, hogy Kínában a kommunista párt van kormányon, arról azonban kevesebb szó esik, hogy valójában mi folyik ott. Valószínű, hogy ennek van manipulatív oka, s valószínű, hogy van tudatlanságban rejlő oka is. A realitást kell azonban figyelni. Átalakultak a prioritások. A legfőbb változás az, hogy átalakult a tulajdoni és a társadalmi struktúra. A pontos arányokat becsülni lehet csak, de az biztos, hogy nem a klasszikus állami szektor termeli meg a GDP nagyobb részét.

Ami Japánt illeti, a viszony mindkét részről ambivalens. Kína nincs kibékülve azzal, hogy – amint Pekingben mondják – míg Németország szembenézett múltjával, Japán igyekszik elmaszatolni a kérdést, másrészt tisztelik Japán eredményeit. A japánok tudatában vannak, hogy kultúrájuk egyik forrásvidéke Kína, másrészt félnek a nagy szomszédtól. Mindkét fél részéről tartós a bizalomhiány.

Összességében tehát a kínai állampárt köszöni, jól van.

Az olimpia előtti, az olimpiai lángot végigkísérő Tibet-párti tüntetéssorozat párizsi állomásán egy kerekesszékes kínai sportolónő haját kezdték el cibálni, s próbálták kicsavarni a lángot a kezéből. Januárban a kínai miniszterelnök Európába látogatott, járt Madridban, Berlinben és Londonban – valamiért Párizsban nem szállt le. A kínaiak ugyanis a sportolójukat ért atrocitást úgy élték meg, hogy megsértették a nemzeti érzéseiket, felsejlett bennük a gyarmatosítás időszaka, felsejlett, hogy egy sanghaji parkban ki volt írva, hogy kínaiaknak és kutyáknak belépni tilos. A kínai vezetés nemzetközi törekvése, mely arra irányul, hogy Kína globálhatalmi státuszba kerüljön, legitimációs erőt jelent.

Mindennek ellenére a kínai kormányzat számos súlyos belső problémával szembesül. Kína nem csupán sikertörténet. Siker az, hogy a kínai GDP – vásárlóerő paritáson számolva valószínűleg második a világon, Kína valutatartaléka első, külkereskedelmi forgalma pedig harmadik. Ez is legitimáló erő. Mindez valóban sikertörténet. A haza békés egyesítése, ami a Tajvannal való kapcsolatok végső rendezését jelenti, várat magára, de kapcsolatuk ma enyhültnek mondható.

Probléma azonban a reformok veszteseinek nagy száma. A falusi lakosság egy része beáramlott a városokba, azonban a tavaly ősz óta jelentkező világválság főleg azokat az üzemeket érintette, amelyekben faluról elszármazott munkások dolgoztak. Tízmilliókat bocsátottak el. A falusi és a városi jövedelmek növekedés dinamikája közötti különbség még mindig nagy, tehát a relatív szakadék tovább szélesedik, mindezen túl a társadalomban az abszolút vagyoni különbségek is növekednek. A jóléti rendszerek hiányosak. A városban hagyományosan a vállalat, az intézmény jelentette a szociális hálót, falun pedig a nagycsalád. A falusi betegbiztosítási rendszer kiépítése most folyik gőzerővel. Növekszik az energia- és nyersanyagéhség, a víz pedig Észak-Kínában hiánycikk, helyenként a Sárga Folyóban alig folyik víz. A környezetszennyezés katasztrofális méreteket öltött, a korrupciót pedig úgy látszik, hogy nem sikerül megfékezni, holott kemény szankciókat vezettek be. Növekszik a tiltakozó megmozdulások száma; a falvakban a földkisajátítások miatt, a városokban pedig az elbocsátások miatt. Folyamatos kihívás az ujgur és a tibeti autonóm területen a nemzeti feszültség is.

Általánosságban mennyire fogadja el a társadalom a politika döntéseit?

Általános választások hiányában erre nehéz válaszolni. A Kínai Népköztársaság megalakulásakor a rendszer legitim volt, azonban ez a legitimáció sebeket kapott: a nagy ugrás utáni éhezés, a kulturális forradalom anarchiája, az értelmiségiek akkori meghurcolása. Sok a belső feszültség, amelyek kikezdik a legitimitást, azonban Kína nemzetközi felemelésére való törekvés élvezi a támogatást. Furcsa helyzet. Erő kifelé, törékenység belül.

Nagykövetként tapasztalt-e arra igényt, hogy legyenek választások, legyen több párt?

Diák is voltam Kínában, ami tágabb mozgásteret engedett mint a diplomáciai kötöttségek. Az elmúlt időszakban, azt tapasztaltam, hogy újraéled a demokratizálás iránti igény, de nem a nyugati fogalmak szerint. Vezető értelmiségiek úgy látják, hogy a falusi közösségek szintjén érvényesülő többjelöltes választást felsőbb szintekre kell emelni. Azonban ezek az emberek azt is látják, hogy ha a tartományok több jogkört kapnának, akkor az lehetetlenné tenné az ország irányítását. Van olyan tartomány, ahol a per capita GDP tízszerese egy másik tartományéhoz képest.

Lehetséges-e a jövőben valamilyen átmenet az egypártrendszerből?

A kínai vezetés szerint Kína a sajátosan kínai színezetű szocializmust építi, más szóval piacgazdaságot, pártállami keretek között. Ebben Kína sikeres is, hiszen az USA például most örül annak, hogy Peking nem állítja le az amerikai értékpapírok vásárlását. A jelenlegi átmeneti időszak – mint Kínában mondják – akár száz évig eltarthat. Rájöttek, hogy a fejlődésben a piacgazdasági viszonyok nem kerülhetők meg. Ez azonban csak úgy valósulhat meg, ha az ország központi irányítása legalább makrogazdasági eszközökkel lehetséges. Abban biztos vagyok, hogy Kína demokratikus ország lesz, de abban is biztos vagyok, hogy ez a demokratizálás kínai utat fog követni, és hosszas folyamatnak ígérkezik.

Egy szingapúri jellegű konzultatív demokrácia, mint átmeneti időszak elképzelhető. Kínában ma is vannak pártok, melyek azonban elfogadják az állampárt vezetését, s nem ellenzékként, hanem konzultációs partnerként működnek. Ezt a szerepüket az adott időszaktól függően tudják betölteni – most például eléggé figyelembe veszik a véleményüket.

Ha már az értékpapírok és az USA szóba jött. A ’78-as gazdasági nyitással mi a cél? A regionális pozíciók erősítése?

Több mint regionális hatalmi státusz. Globális. A cél a világgazdaságban vezető pozíciót kiépíteni, aminek azonban a válság most nem tesz jót. Kína olyan átmeneti szakaszban van, melynek egyik lényegi eleme az exportorientált növekedésből a belső fogyasztáson alapuló növekedésre való áttérés. Most azonban Pekingnek is válságot kell kezelnie, amely során hatalmas állami beruházási csomagokat bontottak ki, főleg infrastrukturális területen. A cél a munkahelyteremtés.

Persze az ő eszköztáruk sokkal szélesebb, Magyarországgal össze sem lehet hasonlítani. A kínai bankrendszer például nem külföldi bankok leányvállalataiból áll. A valutatartalékuk is hatalmas.

Ez a magyar állapotokról alkotott némi kritikaként is érthető?

Nem, csak tényként állapítottam meg. Kedvezőbbek a feltételeik, s Kínával a válság körülményei között sem lehet úgy tárgyalni, mint egyenlőtlen féllel – erre éppen a kínai-amerikai interdependencia a legjobb példa.

Célként tűzték ki, hogy a GDP per fő arányt megnégyszerezik…

Korábban mindig arról volt szó, hogy a GDP-t egy-egy időszakon belül megkétszerezik, megnégyszerezik. Jelenleg azonban valóban az a cél, hogy 2020-ig az egy főre jutó GDP-t megnégyszerezzék, 2000-hez képest. Ez is új, minőségcentrikus szemléletre utal.

Van-e ennek reális esélye? Ezzel Kína már a nyugati adatok között is jócskán megállná a helyét.

Ha kínai hivatalos árfolyamon számolunk, akkor az egy főre eső GDP 2008-ban kb. 3400 amerikai dollár volt. Ha nem lenne világválság, akkor a megnégyszerezést elérhetnék. A válságról azonban nem tudjuk, hogy mennyi ideig fog tartani. 2007-ben Kínában a GDP-növekedés 13 százalék volt, tavaly lement 9 százalékra, ami még szintén jó eredmény. Az utolsó negyedévben azonban 6,5 százalék volt, s ami 7 százaléknál kevesebb, az ott nagyon rossz. 2009 első félévének adatai lesznek majd nagyon fontosak. Egyes hírek szerint gyorsul a növekedés az év első hónapjaiban.

Mindezek tekintetében van-e annak lehetősége, hogy a következő években, évtizedekben kialakuljon egy bipoláris világrend, erős kínai befolyással, ad absurdum kínai vezetéssel?

A világ kínai vezetését nem tudom elképzelni. A multipoláris világ a kínai nemzetközi doktrina szerves része, de sok volt az illúzió. Az Európai Unióról feltételezték, hogy a világ egyik pólusa lesz, s ma azt látjuk, hogy az EU a saját belső ügyeit se tudja megnyugtatóan rendezni. Sokkal inkább a nagyhatalmi felelősség megosztása jöhet szóba.

Oroszország lehet stratégiai partner? A viszony ugye nem teljesen felhőtlen.

Nem teljesen felhőtlen. Tavaly az orosz-kínai külkereskedelmi forgalom mindössze hétszerese volt a magyar-kínainak. Ez nem egy frenetikus teljesítmény. Nem látok szándékot arra, hogy Kína, mint szövetséges elkötelezze magát Oroszország mellett, noha a két ország nem csak bilaterális módon működik együtt, hanem egy figyelemre méltó regionális szervezetben, a Sanghaji Együttműködési Szervezetben is. Ez a szervezet a belső-ázsiai térség biztonságát igyekszik stabilizálni, részben geopolitikai okok, részben az energia miatt.

Milyen Kína viszonya Indiával?

India lehetőségei gyengébbek mint Kínának, ugyanakkor az USA hallgatólagosan elismerte India atomhatalmi státuszát, amely ellen korábban még nagyon erősen tiltakozott. A kínai-indiai viszonnyal kapcsolatban fontos, hogy hogyan haladnak a kínai-indiai határtárgyalásokkal, amely amúgy Tibetet érinti. A közös határ nincs kijelölve. Az amerikaiak pedig szeretnék kihasználni a helyzetet Kína ellensúlyozására. India viszont nem csatlós szerepre pályázik, ugyanakkor az amerikai együttműködés gyümölcseit is szeretné leszakítani.

Az USA Kína ellensúlyozására törekszik, azonban ezzel végül is a legnagyobb hitelezőjét próbálja ellensúlyozni...

Igen, de az amerikai bekerítési törekvések – mind Oroszországgal, mind Kínával szemben – folytatódnak. A gazdasági válság miatt most enyhülés tapasztalható, de az amerikai stratégiának ez az eleme – hullámzó intenzitással – folyamatos.

Nincs ebben ellentmondás?

De. Viszont Amerika mégiscsak a világ legerősebb hatalma és még nagyon sokáig az marad.

Származhat ebből baja az USA-nak?

Nem, mert egyik fél sem érdekelt a másik összeomlásában. Most biztosan nem.