Jól be vagyon tojva – vagy inkább tojatva – az emberiség újságolvasó része, hogy most aztán itt a világvége, mert jön ez a disznó vírus és mindenki kinyiffan remekül. Mégis mintha nem történne semmi a teliszájas sikoltozáson és ama apokaliptikus víziókon kívül, amikben a Föld egy embertelen bolygóvá szelídül, ahol a kék égbolt ózonját nem szennyezi tovább a kíniak hűtőszekrénygáza, meg az amcsik 20 litert fogyasztó autógigászai, és ahol olaj sem fog borulni többé a tengerbe, és így drága Gaiánk csak megrázza magát és élhetőbbé válik – nélkülünk.

Ezt mi, mint a legfejlettebbnek titulált életforma igazán nem akarhatjuk, ezért most felvesszük a harcot a kegyetlennek tartott járvánnyal szemben. Vagy mégsem? Mert van itt egy kis bökkenő: miközben milliók halálsikolyát idézik meg a médiaformálók, a gyakorlati lépések megtétele mintha nem lenne olyan határozott.



Hatból négy

Mexikóban már 152 ember halt meg a kórban, a világ számos országában észleltek már megbetegedéseket, nincsen kontinens ahol nem bukkant volna fel, mégis csak ímmel-ámmal dolgoznak az egészségügyi szervezetek. Mert itt van nekünk az amúgy mára teljesen értelmetlenné vált ENSZ, és az ő egészségügyi világszervezete a WHO. Az ott csücsülő nagyfejek most kitalálták, hogy ha már van egy hatfokú skálánk, amit épp a járványokra dolgoztak ki az unatkozó szakemberek, hát használjuk is. Most épp a négyes fokozatra kapcsoltunk.

A legviccesebb azonban Magyarország – természetesen. Székely Tamás egészségügyi miniszter rendkívül komoly arccal, úgy mintha a helyzet súlyosságát valóban felfogná, bejelentette, hogy a Ferihegyi reptéren (itt kerülhet a legvalószínűbben az országba a malackór) plakátokat helyeznek ki, amiben felhívják az emberek figyelmét, menjenek a reptér orvosához, ha észlelik a plakáton feltüntetett tüneteket.

Na kérem, ez aztán a megoldás! Magyarország a plakáttal védekezik a halálos betegség ellen! Csak nehogy a többi nemzet, akik tudatában vannak a magyar szürkeállomány szerteágazó nagyságának, átvegyék ezt a csodamódszert, gondolván ezek a hunok megint kitaláltak valamit.



Mi van, ha tényleg?

Mert miről is van itt szó ugyebár? Mindannyian, akik e bolygót éppen ebben az agyonglobalizált korban tapossuk nemcsak az amerikai katasztrófa filmekből tudjuk, hogy egy halálos vírus bármikor elszabadulhat Afrika pöcegödreiből, egy svájci szupertitkos kutatólaboratóriumból, vagy egy mezei thaiföldi kutyapiacról. Bizony ez benne van a pakliban.

Most épp Mexikóváros köpte ki a szennyet, amin nem is csodálkozhatunk, ismerve a 22 milliós településgigász nyomornegyedeinek botrányosan élhetetlen állapotait. Amikor pedig egy ilyen elszabadul, akkor az - köszönhetően civilizációnk vívmányainak - pillanatok alatt elterjed kerek e világon.

Gyakorlat teszi a mestert

Azért kellene gyomorszorító komolysággal kezelni az ilyen ügyet, mert lehet, hogy több esélyünk nem lesz. Ha ez a H1N1 most nem is írtja ki a homo sapiens egyedek felét, majd megpróbálja a következő vagy az utána jövő. Ez a vírus éppen kiváló lehetőség volna, hogy megnézzük, mennyire tud összezárni a rendszer. Most kellene beleadni apait-anyait, hogy rutint szerezzünk a következőhöz. Mert jönni fog egy következő, ez nem is vita tárgya.

Ha most minden egészségügyi szervezet és kormány bekeményítene – és nem plakátokkal kívánná elijeszteni a vírust –, akkor kiderülne hol és mit kell javítani ahhoz, hogy a következőnél még jobban működjön a védekező mechanizmus. Olyan tapasztalatokra tennénk szert, ami később életeket, akár életek százezreit mentené meg.

És bár egyelőre nem látjuk hova fejlődik a sertésinfluenza, de ha egy ilyen határozott és egységes fellépés az elkövetkezendő napokban akár egyetlen életet is megmentene, már megéri a próbát.