Kuba hiányzott

A nicaraguai elnök, Daniel Ortega szerint Kuba bűne az, hogy a népek szuverenitásáért, saját függetlenségéért küzd, amit szankciókkal és kizárásokkal honoráltak – írta az Information Clearing House-on Frederico Fuentes.

1962-ben Kubát hivatalosan is kizárták az Amerikai Államok Szervezetéből, mert deklarálta forradalmának szocialista mivoltát, illetve hogy annak alapjait a marxizmus-leninizmus jelenti. A rendszer azóta persze nem kevés változáson ment keresztül, alapjai azonban megmaradtak. Kínával ellentétben a kubai nyitás sokkal szűkebb keretek között zajlik, így a gazdasági kilátások sem annyira előremutatóak, mint az ázsiai országban.

Jobb külkapcsolatok

Külkapcsolatai ennél kiegyensúlyozottabbak: az árpilis 17-19-i Amerika-csúcs előtti napon az ún. ALBA-országok (kb: Mi Amerikánk Bolivári Alternatívája – erősen utalva ezzel a gazdasági-politikai függetlenség melletti eltökéltségre) elfogadtak egy dokumentumot, melyben szorgalmazzák Kuba meghívását az amerikai államok csúcsértekezletére, valamint az USA fél évszázados gazdasági bojkottjának feloldását. Ezen persze nem csodálkozunk akkor, hogy tudjuk, ki volt Simón Bolivar, másfelől pedig tekintetbe vesszük, hogy melyek az ALBA-országok: Venezuela, Bolívia, Nicaragua, Kuba, Honduras és Dominika.

Azzal, hogy márciusban Costa Rica és El Salvador kormányzata újra felvette a diplomáciai kapcsolatot Kubával, az USA egyedül maradt olyan állam, amelynek nincsenek hivatalos kapcsolatai a szigetországgal. Ennek fényében az USA nem régiben könnyítette az Amerikában élő kubaiak Kubába való utazását. Tette mindezt az Obama-kormány annak ellenére, hogy az amerikai blokádhoz ragaszkodnak, azaz annak a feloldása nincs a napirenden.

Mindenesetre a helyzet mutatja, hogy az Egyesült Államok is átértékeli lassan Kubához való kapcsolatait.

Büszkeség, zászlóvivő

A fő probléma azonban nem ez. Fuentes szerint Kubától az USA nem azért idegenkedik, mert – mint mondják – demokráciahiányban szenved, hanem mert a Latin-Amerikai büszkeség zászlóvivője. Mindezen túl az ország szociális hálója, oktatási rendszere jelentős fejlődésen ment át, sőt, a gyermekhaladóság is alacsonyabb mint az Egyesült Államokban. A történetre a koronát Hugo Chavez venezuelai elnök tette fel, aki feltette a kérdést: „hol van nagyobb demokrácia? Az USA-ban vagy Kubában?” – majd meg is válaszolta. Szerinte természetesen Kubában.

Meghökkentő gondolat, ami azért maradjunk annyiban, hogy nem feltétlenül állja meg a helyét, vagy legalábbis ezzel sokan vitatkoznának. Hogy melyik roszágban mit jelent a dmoekrácia, azt már látjuk, hogy eltérő. Nincs amerikai típusú demokrácia például Irakban, s várhatóan soha nem is lesz  – vagy legalábbis soha nem is lesz működőképes, ahogy a kínai demokratikus átmenet sem európai átmenet, s az ottani demokrácia sem lesz nyugati demokrácia. Természetesen fontos kérdés a dmeokratizálódás kérdése, a lényeges pont azonban mégsem az, hogy Kubában vagy Amerikában van-e nagyobb demokrácia, hanem az, hogy a két állam torzsalkodásának milyen következményei vannak.

Egyszemélyes „hadsereg”

Az elmúlt évtizedben feléledni látszó latin-amerikai önállósulásra törekvő mozgalmak komoly akadályokat gördítenek az USA gazdasági térhódítása elé. Már céloztunk rá: ennek a zászlóvivője éppen Kuba, amely önmaga ellen tud állni az Egyesült Államok gazdasági és katonai befolyásának. Arról nem is beszélve, hogy az emberi jogokról beszélő USA Kuba-embargójának köszönhetően nem csak a marxista rezsim, de a kubai nép is kárát látja. A baloldali országok másik legfontosabb érve az, hogy lám, Washingtonban katasztrófahelyzet van a gazdasági válsággal kapcsolatban, míg a szocialista államokban a dolgok folynak tovább a megszokott medrükben.

A populista retorikát persze nem azért hívjuk populistának, mert az ördögtől való, hanem azért, mert ahhoz, hogy annak igazságtartalmához hozzájussunk, meg kell piszkálni egy kicsit. Tény, hogy a világgazdaságba kevésbé integrált gazdaságok – mint például Albánia, vagy éppen Kuba – kevésbé szenvedik meg a nyugati gazdasági modell összeomlását, azonban ennek is ára van, csak máshogy mérjük. Az életszínvonal kérdése sok esetben magáért beszél – még akkor is, ha történetesen a jelenlegi helyzetben nem éppen a nyugati társadalmaknak áll a zászló.

Kuba tehát nem katonailag, de még csak nem is ideológiailag jelent „veszélyt” az Egyesült Államokra nézve, hanem azzal, hogy – többek között – a Disznó-öbölbéli amerikai partraszállási kísérlet visszaverésével szépen lassan Latin-Amerika szabadságharcos példaképévé vált. Ezzel Castroék önkéntelenül is kiszorították az USA-t délről, mind gazdasági, mind eszmei értelemben.