Születése anyja és ikertestvére életébe került, e súlyos örökség későbbi költészetére is hatással volt. Tizenegy évesen teljes árvaságra jutott, ettől kezdve anyai nagybátyja nevelte, aki kereskedelmi pályára szánta.

A csehországi Reichenberg (Liberec) textilipari szakiskolájában tanult, majd 1928-1930-ban nagybátyja cégénél dolgozott. Az irodalom azonban sokkal inkább vonzotta, már kamaszkorától verselt. 1929-30-ban részt vett a Kortárs folyóirat szerkesztésében, 1930-ban megjelent első kötete, a Pogány köszöntő. Beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára, ahol a katolikus tudós-költő Sík Sándor egyik legkedvesebb tanítványa lett.

Bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tevékenységébe, falukutató utakon, a munkásotthon kulturális életében vett részt, kapcsolatba került az illegális kommunista párttal is. 1931-es kötetét elkobozták, izgatással, vallásgyalázással vádolták. 1934-ben ledoktorált, Kaffka Margitról írta disszertációját. Feleségül vette Gyarmati Fannit, aki ihletője volt a magyar költészetben ritka hitvesi líra gyengéd hangú darabjainak.

Származása miatt nem jutott katedrához, magánórákból, szerény tiszteletdíjakból élt. 1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott, a harmincas évek derekán többször járt Párizsban. Egymást követően több kötete is megjelent, 1936-ban a pályája fordulópontjának tartott Járkálj csak, halálraítélt!, majd a Meredek út, az Ikrek hava, gyermekkorának prózai összegzése. Közben műfordításain is dolgozott, Vas Istvánnal közösen Apollinaire válogatott verseit jelentette meg, majd La Fontaine meséit fordította. 1940-ben még napvilágot látott Válogatott verseinek kötete, de ettől kezdve élete folyamatos rettegés lett.

Többször behívták munkaszolgálatra, szolgált Szamosveresmarton, Margittán, Királyhágón, Élesden, közben hosszabb-rövidebb időt otthon tölthetett. 1944 májusában a szerbiai Bor melletti lágerbe került, innen indították utolsó útjára 1944 szeptemberében. Gyalogmenetben hajtották a Győr melletti Abdáig, ahol a már járóképtelen költőt november 9-én a keretlegények agyonlőtték. Utolsó verseit tartalmazó noteszát, a Bori noteszt, exhumálásakor kabátjának zsebében találták meg.

Korai költészetét a szabadvers forma, a lázadó expresszionista hang jellemzi, az egyre fenyegetőbb létben megszülető művei azonban már kiérlelt, klasszikus formát mutatnak.
Ahogy Hegedűs Géza rámutatott: nála "a forma fegyelme esztétikai és művészi válasz egy kaotikus világra, melyből hiányzik az emberség". Hagyományos műfajokat elevenített fel, az episztolát (Levél a hitveshez), a himnuszt (Himnusz a békéről), az ódát (Nem tudhatom...), az eklogát. Lírai képeslapjai, a Razglednicák megrendítő erejű beszámolók életének utolsó hónapjairól.

Prózai írásaiból kiemelkednek kortársairól írott tanulmányai, valamint az 1937-től 1943-ig vezetett Naplója, amely értékes alkotás-lélektani dokumentum is.