Anikó régóta gyereket akar. Vannak így egy páran az országban. Jár egy fiúval. Sok lány jár fiúval országszerte. Ééééésss... Anikó nőgyógyászati beavatkozáson esett túl. Ilyen is volt már a világtörténelemben, s minden bizonnyal lesz is. Hogy Anikó baja miért fontosabb, mint bárki másé? Hát, vele el lehet adni a címlapot, ellentétben Rizi Gizivel a kőbányai Havanna lakótelepen élő varrónővel. Az ő sorsa amúgy lehet, hogy sokkal tragikusabb, de hát nem mindenki tálalja címlapon, hogy reggel rózsaszín bugyit vett fel.

Hogy mi történt a terhességgel, nem tudjuk, mert Anikó nem mondja meg. Ahogy a nem cselekvés politikája is politika, a semmitmondás is lehet hír. Százak és ezrek olvassák, hogy a kultúrsztár mit NEM mondott, s lehet újságolni buszon, villamoson, fodrásznál, a piacon vagy a szomszéddal beszélgetve, hogy „húúúúúú, képzeld el, Molnár Anikó ezt meg ezt meg azt NEM mondta el”. Aztabetyárját. Ezzel még nagyobb sztárok lehetünk az ismerőseink között, csak úgy zabálják majd a szavainkat, hiszen Molnár Anikóból sosem elég, ő mindenkit érdekel, sosem érezzük úgy, hogy sok belőle, s mondjuk elmehetne délre, ahol finom meleg van, s békén hagyhatna minket a senkit nem érdeklő magánéletével.

Nem, ilyeneket nem gondolunk, ki is kérnénk magunknak, ha valaki ilyet gondolni merészelne. Gondolkodunk, hogy bevezetjük a gondolatrendőrséget. Orwell megírta a modellt, már csak realizálni kell. Így Molnár Anikóról csak jót lehetne gondolni. Francba a demokráciával, ha Anikóról van szó! Még az életünket is adnánk érte.