A lehetőségek szűk tárháza

A jelenlegi gazdasági válság egyik legkárosabb következménye a munkanélküliség megnövekedése. A munkanélküliség növekedése (és ezzel párhuzamosan a foglalkoztatottság drámai csökkenése) elsősorban a legszegényebb rétegeket érinti. Azokat, akiknek már eddig sem volt „biztos”, állandó állásuk, illetve azokat, akik különféle betanított munkákat végeztek, de mára nem lett szükség rájuk.

A hazai munkanélküliségi ráta a kilencvenes évek közepe óta nem volt ilyen magas, jelenleg több mint 9 százalékon áll a regisztrált (!) munkanélküliek száma. A mélyszegénységben élő emberek bevételszerzési – és ezáltal megélhetési – lehetőségei igen-igen beszűkültek az utóbbi fél évben: a kis- és középvállalkozások tömeges megszűnéssel és elbocsátáshullámmal, az önkormányzatok pedig pénztelenséggel (és egyre növekvő eladósodással) „járultak hozzá” ahhoz, hogy a helyi munkalehetőségek a nullára csökkenjenek. Így egy mentőöv maradt (természetesen az időszakos segélyszervezeti adományokon kívül), s ez pedig az állami segély.

Azonban ennek mértéke igen-igen alacsony, s nem is minden bajba jutottnak jár, illetve nem mindenki tudja „megfelelően” beosztani. Nem ritka – sőt az utóbbi időben már-már „ipari méreteket” öltött – a különböző (hitelbírálat nélküli!) gyorskölcsönökhöz, illetve személyi hitelek való menekülés. Ez a folyamat azonban a totális összeomlás felé vezet.

Dolgozni kellene, de…

A segélyből és az óriási kamatlábú hitelekből élés helyett a társadalom és a témával foglalkozó (elsősorban szociológus és közgazdász) szakembek elsöprő többsége a régi bölcsességet fújja: „Hal helyett hálót kell adni az embereknek!”

Azaz: munkát kell biztosítani, mert ez az egyetlen kiút ezeknek az embereknek. A munka(hely)teremtés azonban iszonyatosan nehéz feladat bármikor, egy gazdasági válság közepette – amikor beszűkül a kereslet és visszaesik a fogyasztás – pedig egyenesen (szinte) lehetetlen.

Melyek a lehetőségek?

A legkedvezőbb az lenne, ha az országba özönlenének a külföldi nagyvállalatok és azok felszívnák a munkaerőt. Erről – még a gazdasági minisztérium szakállamtitkárának bizakodó véleménye ellenére – is igen kevés esély van.

A másik lehetőség – s ez lenne az alacsonyan képzett embereknek talán a legjobb – az, ha különböző közmunkákat hirdetnének meg az önkormányzatok. Ez itt-ott működik is, van azonban két komoly korlátja a tömeges kiszélesítésének: nincs rá pénz és nincs annyi munka.

A harmadik lehetőség ezidáig hazánkban még nem működött, de talán érdemes lenne bevezetni. Ez pedig a szegény sorsú emberek „saját lábra állítása”, azaz – kedvezményes hitelek és szakmai segítség melletti – vállalkozóvá tétele.
Az elsőre furcsán hangzó elgondolás a világ több elmaradott régiójában már sikerrel működik, így megfontolandó lenne a hazai viszonyok közt is bevezetni a szegénybank vagy reménybank néven emlegetett intézményt.

Meg tudnánk csinálni?

Magyarországon ebben az évben kezdődött meg a megvalósíthatósági tanulmány elkészítése. A hazai viszonyok ugyanis merőben mások mint például a bangladesi, az indonéziai vagy az indiai viszonyok. Egész egyszerűen azért, mert azokban az országokban koncentráltak jelenik meg a szegénység és az állami szerepvállalás em olyan nagy mértékű mint nálunk (lásd segélyezés). A modellnek van egy kulcsszava, ami nélkül semmit sem ér az egész, ez pedig a bizalom. A közösség tagjainak meg kell bízniuk egymásban, máskülönben semmit sem ér az egész rendszer.

Hazánkban három ismert üzletember és több neves szociológus vállakozik a nagy feladatra. A megvalósíthatósági felmérést követően úgy látják, hogy ez menni is fog.(Elsősorban Észak- és Kelet-Magyarország egyes területeit említették meg, mint potenciális terepet.)

Azért nem több helyen, mert Magyarországon jelenleg nincs meg a bizalom. A bizalom megteremtését kell mindenekelőtt elérni, s ezt egy mentor-rendszerrel valósítanák meg. Mentorrá azok az emberek válnának, akikben megbíznak a helyiek és akiknek van befolyásuk az adott közösségben. Ők lennének azok, akik segítenék a vállalkozásokat és biztosítanák a jövőbeni hitelképességüket is. A rendszer a következőképpen nézne ki: minden szegénységben élő kitalálna egy vállalkozást magának (pl. zöldség-gyümölcs árus, közterület-fenntartás, örző-védő vállalkozás, varroda, kocsma), s ehhez az erre szakosodott intézménytől (ez lenne a „reménybank”) kedvező kamatozású hitelt kapna. A vállalkozás beindulása és életképes működése után a következő ember is megkaphatja a hitelét, s így tovább. A vállalkozás irányításában és a törlesztések pontos befizetésében a mentor lenne a mikrovállalkozók segítségében.

A recept tehát adott, s ha minden érintett – a bank, a mentorok, az egyes emberek – megfelelően együttműködik, akkor akár már idén is működésbe léphetne Magyarország egyes régióiban a modell.

Kérdés persze, hogy az adott területen már működő vállalkozások miképpen viszonyulnának ezekhez az új konkurensekhez (egyszerű példával: a helyi vegyesbolt vajon eltűrné-e maga mellett a kiskereskedőt? S ha igen, akkor nem menne-e tönkre mellette?). Ahhoz ugyanis, hogy jól működjön a rendszer, rengeteg mindent meg kellene változtatni: mesterséges keresletet kellene teremteni, de ami ennél is fontosabb az az, hogy életforma- (és gondolkodás-) váltásra kellene sarkallni az embereket, illetve létező jelenséggé kellene tenni a következő – nem kevésbé fennkölt – elvet: szolidaritás.