A javaslat szerint együttműködési szerződést kellene megkötnie Ukrajnának és az Európai Uniónak, ennek azonban van többletüzenete – írja az EurActiv. Együttműködési szerződéseket ugyanis olyan államokkal szokás kötni, amelyek záros határidőn belül az európai közösség tagjai lehetnek. Mindazonáltal most egyéb kérdések vannak, amelyek szemmel láthatóan prioritást élveznek az ukrán kapcsolatokkal szemben.

A kétsebességes Európa kérdése csak azóta került igazán napirendre, hogy csatlakozott a 10+2 tagállam 2004-2007-ben. Jelenleg Brüsszelnek napirendre kellene térni például a munkaerő az áruk és a tőke szabad áramlásának korlátozásával, illetve korlátlanságával. Hogy csak párat említsünk, komoly feszültséget eredményezhet a termőföld-felvásárlás, illetve az állami támogatások kérdése, vagy éppen a hitelválságból fakadó gazdasági problémák orvoslása. A nemzeti össztermék csökkenése mindenhol probléma (leszámítva Lengyelországot, ahol 2009 első harmadévében növekedést produkált a GDP – ez azonban gyakorlatilag a csoda kategória): fenn kell tartani a nagy ellátórendszerek működését, ebből fakadóan a tagállamoknak kezelni kell tudni az életszínvonal-romlást.

Bevándorlás

A megoldandó kérdések közül a legfontosabb azonban mégis a bevándorlás kérdése. A Nyugat-Balkán esete is hasonló, mint most Ukrajnáé. A Balkán államainak esetében a vízumkötelezettség eltörlése vágta ki a biztosítékot Németországban és Franciaországban. Akkor a németek reakciója az volt, hogy hasznosabb volna a „vízumliberalizáció” szót emlegetni, amelyen keresztül kevésbé lenne erős az utalás arra, hogy a térség államai a közeljövőben az EU tagállamaiként látják viszont magukat. Akkor nem hivatalos források azt mondták, hogy a nyugat-balkán irányába való uniós terjeszkedés vége az lehet, hogy Albánia és Koszovó albánjai minden további nélkül munkát tudnának vállalni a tagállamokban (akár például szerb útlevéllel). Ez legfeljebb csak rontaná a bevándorlók egyébként sem makulátlan európai megítélését (különösen Hollandiában, Németországban és Franciaországban).

Hadilábon a szavakkal

A szavakkal egyébként is hadilábon áll az Unió. Május elején abból volt probléma, hogy egy, a cseh elnökség által kiadott dokumentum „európai” országként emlegette Ukrajnát, Moldovát, Örményországot, Fehéroroszországot, Azerbajdzsánt és Grúziát. A nyugati államok attól féltek, hogy ez „túl merész” elnevezés, s esetleg arra utal, hogy az EU valamifajta tagjelölti státuszt adna a közeljövőben. Ennek nyomán „kelet-európai partner” elnevezést kaptak az említett államok.

A mostani, együttműködési megállapodásra való ötletből tehát vagy nem lesz semmi, vagy nem ebben a formájában. Mindazonáltal Ukrajna nyugat-barát elnökének alighanem igen jól jönne egy demonstratív uniós támogatás (mint amilyenből kijutott a „narancsos forradalom” idején). Juscsenko politikai tőkéje ugyanis erodálódni látszik: ugyan megszabadította Ukrajnát a választási csalástól, viszont a kormányzása nem mondható egy sikertörténetnek. Ennek köszönhetően gyakorlatilag egyedül maradt egyértelmű nyugatorientált (s Moszkva-ellenes) politikájával. Még korábbi „narancsos harcostársa”, a szemrevaló miniszterelnök, Julia Timosenko is sokkal differenciáltabban viszonyul mind Brüsszelhez, mind Moszkvához (ennek pedig az a következménye, hogy a kormányfő Ukrajna egyik legnépszerűbb politikusa, de az elnököt mindenképpen sok százalékkal veri).

A kétoldalú kapcsolatok – akár erőltetett menetben történő – erősítésével nem tudni, hogy mennyit nyerne az Unió a réven – többet-e, mint amennyit a vámon veszít. Az ukrán lakosság nem feltétlenül nyugat-barát, így nem biztos, hogy Ukrajna EU-hoz történő közelítésével túl nagy eredményt lehetne elérni Juscsenko irányvonalának pozícióban tartásával, másfelől pedig ha történnének is uniós lépések, valószínűleg csupán tessék-lássék alapon, fogat szívva. Az Egyesült Államokból persze könnyű, még akkor is, ha az ötletgazda volt ukrán kormányzati tanácsadó volt. Washington valószínűleg nem bánna egy nyugatorientált kormányt az orosz medve árnyékában.