Az Európai Parlament (EP) elődszervezete az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) Közgyűlése volt, majd – több, az európai integrációban beállt változás után – 1962-ben vette fel mai nevét. Az első időszakban az EP lényegesebb hatáskörök nélküli konzultatív fórum volt, mely a tagállamok közötti együttműködést volt hivatott kontrollálni.

A működésében a legjelentősebb változást 1979 élte meg a szervezet, amikortól a tagállamok választások nyomán küldenek képviselőket a testületbe. A nagyobb legitimáció ugyanakkor a jelentősebb jogkörbővülést még nem vonta maga után, az csak az 1987-es Európai Egységes Okmány elfogadásával történt meg, amely jogalkotói jogköröket biztosított az EP számára. A későbbi szerződések – Maastricht, Amszterdam, Nizza – ezeket csak megerősítették.

Égető kérdések

Az Európai Unióban jelenleg a közösségi intézményeinek működése, azok hatásfoka és egyszerűsítése az egyik legégetőbb kérdés. Az integráció bővítése – Horvátország esetét leszámítva – gyakorlatilag lekerült a napirendről, az intézmények tisztségviselői előtt álló feladata most inkább az integráció mélyítéséről szólnak (pl. reformszerződés). Várhatóan a Parlament a jövőben további jogkörökhöz fog hozzájutni, erről az igényről, illetve az igény intézményeken belüli legitimitásáról nem csak elvétve lehet hallani híreket.

Egyelőre a legtöbb kritika éppen a kaotikus munkarend miatt éri az intézményt: hatalmas az adminisztráció, s elképesztő méretű költségtérítéseket kapnak azok, akik oda bekerülnek, mindezen túl meglehetősen kevés döntés érezhető közvetlenül az európai társadalmak számára. Az Európai Parlament uniós költségvetésben játszott szerepének megértését például elég nehézzé teszik a Tanáccsal való kooperáció, annak különböző olvasatai és határidői. Ebben persze a tagállamok is „ludasok”: az uniós támogatásokkal kapcsolatban gyakorlatilag nem lehet hallani az Unió intézményrendszeréről – legfeljebb amikor büntetéseket helyeznek kilátásba –, az államok politikai elitje a támogatások felhasználását inkább belpolitikai célokra használja fel szerte Európában. Azon túl, hogy a reflex természetesnek mondható, jól jelzi: az „európai közéletben” a közösségi intézményrendszer, így benne az EP-vel inkább a szürke eminenciás szerepét töltik be, holott tényleges fajsúlyuk, illetve a bennük rejlő lehetőségek (ezért is szorgalmazzák nagyon sokan az intézményi reformokat) nem erre kellene, hogy determinálja őket.

Két nagy párt

A két legjelentősebb európai parlamenti pártfrakció az Európai Néppárt (European People’s Party - EPP) és az Európai Szocialisták Pártja (Party of European Socialists – PES), rajtuk kívül több kisebb csoport alkotja az európai parlamentet (zöldek, EU-szkeptikusok, kommunisták, s a román Nagy-Románia Párt képviselőinek köszönhetően 2007 után volt egy rövid időszak, amikor a szélsőjobboldal is frakciót tudott alakítani). Mivel az Európai Parlament választja meg az Európai Bizottság elnökét, kell, hogy legyen egyfajta konszenzus a jelölttel kapcsolatban. Íratlan szabály, hogy annak a frakciónak a támogatottja lesz a Bizottság vezetője, amelyik az EP-választásokon legtöbb mandátumot szerzi.

Az esélyeket elég nehéz latolgatni. Az elmúl hónapokban egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot: korábban a felmérések azt jósolták, hogy 2009-ben az EPP nyer, de kisebb arányban, mint 2004-2007-ben, legújabb hírek szerint nagyobbat fog bukni a baloldal.

Részvétel

Az EP-választásokon hagyományosan alacsonyabbak a részvételi arányok, mint az országos választásokon, az uniós elvek igen kis réteget mobilizálnak, a résztvevők nagyobb része belpolitikai presztízskérdésként fogja fel a voksolást. Ennek az az oka, hogy a kelet-közép-európai államok népessége jelentős részben nem látja akkora hasznát az Európai Uniónak, mint amennyit ígértek neki, míg nyugaton egyre többen kritizálják a „keleti kistesók” finanszírozását.

A vasárnapi választások részvételi arányát igen nehéz megjósolni, az azonban látszik, hogy összeurópai szinten 1979 óta egyre kevesebben teszik tiszteletüket az urnák előtt. 2004-ben 45,6 százalék nyilvánított véleményt, 2007-ben Bulgáriában 28,6 százalék, Romániában pedig 29,46 százalék volt.

A Wikipedia adatai alapján 2004-2007-es választási fordulókat megelőzően 1999-ben a választók 49,8 százaléka, 1994-ben 56,8 százaléka, 1989-ben 58,5 százaléka, 1984-ben 61 százaléka, míg az első választáson, 1979-ben 63 százaléka voksolt. Hogy a csökkenő tendencia folytatódik-e 2009-ben, az csak rajtunk múlik, most vasárnap.