A Herman-Peterson szerzőpáros górcső alá vette a The New York Times Hondurasról, illetve Iránról szóló tudósításait. Kiderült számukra, hogy amíg az iráni hírek az elnök javára elcsalt választásokról szóltak, addig a Hondurasban történő dolgokkal kapcsolatban, az ottani elnyomásról, a tiltakozásokról és a háttérben lehetségesen megbúvó Egyesült Államok szerepével nem, vagy csak lényegtelen dologként foglalkoztak. Számszerűsítve: az iráni elnökválasztásokat és a hondurasi puccsot követő 15 napon a NY Times 61 cikket szentelt az iráni helyzetben, míg csupán 19-szer foglalkozott Hondurasszal.

Ehhez képest Irán érdekesebbnek tűnik az amerikai sajtó számára. Az egyik kiadó például egyenesen közölte, hogy nincs bizonyíték arra, hogy az iráni választási csalásokkal kapcsolatos nyugati tudósítások hamisak lennének. Ha bizonyítékokról talán korai is lenne beszélni, de igenis vannak komolyan erre utaló jelek. Sőt, arra is vannak jelek, hogy az iráni kavalkád mögött igen nagy részben a CIA áll.

Példamutatás

Említsünk egyet (a sok közül): Paul Craig Robert szintén az ICH-ban írta júniusban, hogy Husszein Muszavi, Mahmúd Ahmadinezsád elnök kihívója azzal látta bizonyítottnak a csalást, hogy Ahmadinezsád elnök az urnák lezárását követően túl gyorsan hirdetett győzelmet. Muszavi azonban mindezt még a lezárás előtt tette, egy segítője az AFP egy tudósítójának nyilatkozva azt mondta, hogy a kihívó a szavazatok 65 százalékát gyűjtötte be. Ezek után az AFP az ellenzéki jelölt földcsuszamlásszerű győzelméről számolt be. Ezzel az iráni ellenzék arra kényszerítette az ellenfelét (ti. az elnököt), hogy mielőbbi nyilatkozatot tegyen. Ha ugyanis Ahmadinezsád és a hivatalos szervek sokáig nem szólnak semmit, akkor az ellenfél (vagyis Husszein Muszavi) azt a benyomást tudja kelteni, hogy a hatalmon lévők időt húznak, amely ráadásul az eredmények megmásítása miatt történik. „Tipikus CIA-trükk, döbbenetes, hogy az emberek ezt nem látják át” – írta akkor Roberts.

Az ICH cikke pedig azt állapítja meg, hogy érdekes hasonlóságokat mutatott Muszavi kampánya az elnökválasztást megelőzően, valamint a 2000-es jugoszláv, valamint a 2003-as grúz, valamint a 2004-es ukrán választás, amelyekkel kapcsolatban az Egyesült Államok mindvégig aktív szerepet játszott jól felfogott geopolitikai érdekeinek megfelelően. Azzal már persze kevesebben törődnek, hogy ez a fajta amerikai politika romlásba dönthet országokat, s destabilizálhat régiókat. Ahogy Irak lerohanása destabilizálta Irakot, ahogy a narancsos forradalom bukása igen valószínűleg Oroszország felé tolja Ukrajnát, s ahogy a nyugatbarát grúz vezetés 2003-as hatalomra segítése is csak arra volt jó, hogy Grúzia elveszítse területeinek egy részét, úgy az iráni belpolitikába való beavatkozás sem lesz jó lényegében senkinek.

Vagyis: Izraelt leszámítva senkinek. Még azoknak sem, akik egyébként Muszavi sikeréért szorítottak, ugyanis nem lehet tudni, hogy mennyiben marad stabil egy szétvert Irakkal és szétvert (afelől azért ne legyen kétségünk, hogy az USA megoldaná a kötelező feladatot Irán megtámadása esetén) Iránnal a nyakán a Perzsa-öböl térsége. Ezen túl újra és újra kihangsúlyozandó: a 2001. szeptember 11-ére adott amerikai reakciók hosszú távon nagyon sokat ártottak az Egyesült Államok nemzetközi presztízsének, különösen az öreg kontinensen. Éppen ezért még egy egyoldalú, az ötvenes évek koncepciós pereire emlékeztető eljárással „igazolt” háború tovább rontaná a megítélést. Talán a legjobb megoldás, ami most az Egyesült Államok számára adott az, hogy folytatja a nem kockázatmentes propagandát, de – ha már mindenáron Irán ellenébe akar szegülni, akkor talán kevesebbet veszít a propagandával, mint a háborúval. Még ha nyerne – mert nyerne – akkor is.

Más kérdés, hogy az amerikai állam demokratikus működésének mítoszán így is, úgy is csorba esik.