Kakani Katija, a Kaliforniai Műszaki Egyetem kutatója Darwin ükunokájának ötlete alapján kezdte el tanulmányozni a medúzák és társaik szerepét. A híres tudós utódja által leírt jelenség lényege, hogy a tengeri élőlények víztömegeket húznak maguk után, és felszínre vezető útjuk során mélyebben fekvő, hideg vízrétegeket juttatnak fel.

A kutatók arról számoltak be a Nature című folyóiratban, hogy nem az állatok keltette hullámok mérete, hanem csupán alakja határozza meg a keverő hatást. Matematikai modellekkel sikerült is szimulálniuk e folyamatot. Számításaik alapján a víz viszkozitása nemhogy csökkenti, de még fel is erősíti a mechanizmust.

Ahhoz, hogy elméletüket kísérlettel is bizonyíthassák, a kutatók a hatást egy sós vizű tóban is megvizsgálták a csendes-óceáni Palau szigetén. Pipettával színanyagot fecskendeztek közvetlenül a tóban nagy számban élő medúzák elé. Ezt követően megfigyelték, hogyan hat a medúzák mozgása a színanyag eloszlására. Számításaik helyességét igazolva az állatok tényleg több úszócikluson keresztül maguk mögött húzták a színanyagot.

A kutatók adatai eddig csak egyes élőlényeken végzett méréseken alapulnak, ezért a tengerek víztömegeire tett összhatásukat csupán becsülni lehet. Az óceánban azonban a számtalan apró hatás kölcsönhatásba léphet egymással, és hozzáadódhat a vizet felfelé mozgató erőkhöz - mutatták ki további számítások.

A következő lépés, hogy a hatást beépítsék az óceánok áramlásait szimuláló számítógépes modellekbe - tájékoztattak a kutatók.