Tettre készen

Noha senki nem meri biztosra mondani, hogy a gázai látogatók külön buszai végül is be fognak-e futni vagy sem, a hangulat feszült, a hajnali hűvösben idáig is elhallatszik az autópályán meglóduló reggeli csúcs. Fél órán belül Gilad nagybátyja is megérkezik, a Shalit család képviselői ma az ország északi részén található Meggido, és a déli Shikmah börtönöknél szervezett megmozdulásokon is jelen lesznek.

A hangosbemondó egy fiatal lány kezébe kerül, aki csengőhangon zendít rá a ˝Boldog szülinapot˝-ra, melyet az első szavak után már az egész tömeg kiabálva énekel. Rövidesen rendőri erősítés érkezik, mivel az emberek kakofonikus síp és dudaszó kíséretében a főút mellé vonulnak. Míg a legtöbben csupán a tömött sorokban Tel-Aviv felé hömpölygő autósok támogatásáért lengetik az izraeli zászlókat, a tömegből néhányan már a forgalom teljes pályás lezárásán gondolkodnak.

Közülük a leghangosabb, egy ötven év körüli nő az araszolva haladó autók elé készül lépni, de a rendőrök még idejében visszafogják, az ő esetén kívül több letartóztatás a megmozdulás ideje alatt nem történt. Az újra a börtön elé vonuló tüntetők egy a rácsok mögül érkező rabomobilt vesznek körbe, a börtön biztonsági személyzetének csak heves lökdösődés útján sikerül megakadályozni a hivatalos jármű feltartóztatását.

Egy középkorú férfi könnyebb fejsérülést szenvedett, amikor a közbelépő rendőrök egy erőteljesebb taszítása miatt hanyatt vágódott a betonon. Közvetlenül a főbejárat előtt diákok gyülekeznek, akik a földre ülve akadályozzák meg egy méretes kamion behajtását, hozzájuk lépvén az egyikük elmondja, a plató új ágyneműkkel és matracokkal van telepakolva a fogvatartottak számára, mialatt Gilad „valahol a nyirkos gázai alagútrendszerek legmélyén élve eltemetve várja, hogy a szerettei végül majd teljesen elfelejtsék”.



„Bring him home!”

„Keményen dolgozunk és fizetjük az adót azért, hogy ezek a gyilkosok tévé, könyvek és újságok társaságában végig ülhessenek egy-két nyugodt évet” – mondja el egy felháborodott tüntető, aki egy perccel ezelőtt még a kordon túloldaláról ásványvizet osztogató rendőrökkel kiabált. „Ez nem börtön, ez egy hotel” – teszi hozzá, miután kérdésemre újra elmondja, a terroristáknak jobb dolga van itt a HaSharon-ban mint Gázában.

Délelőtt tíz után a vibráló hőség valószínűtlenül összekuszálja a tüntetők fölé tornyosuló börtönerőd dróthálós sziluettjét. A percek múlásával egyre bizonyosabbá válik, hogy a látogatás rendkívüli elhalasztása nem csupán hecc volt, hanem valódi óvintézkedés, ami utólag - az elmúlt néhány óra szenvedélyes kirohanásainak fényében - meglehetősen indokoltnak tetszik.

A tömeg egyre inkább a biztos távolban szemlélődő rendőrök és a jelenlegi kormányzat ellen hangolódik. Még nincs egy fél éve sem, hogy Ehud Olmert egyetlen biztató szó vagy ígéret nélkül volt kénytelen leköszönni a miniszterelnöki posztjáról, a felelősséget az új likudos kabinet asztalára borítva.



Több tüntető szerint a kérdés azóta is, lényegében érintetlenül hever ugyan azon a helyen, „ha történik is valami, az csak az állítólagos fogolycsere részleteivel való felesleges molyolás úgy, mint melyik, és összesen hány terroristát adjunk az elrabolt katonánkért” – mondja el kérdésemre egy alig két hete leszerelt fiatalember, mialatt a tömeg hangos kántálásba kezd: „Bibi (Netanyahu), ne felejtsd el Gilad-ot!”.

A reggel óta tartó szüntelen sípolás és dudálás délre teljesen elcsendesedik, hazafelé a buszon az emberek már a szerdai megmozdulásról beszélnek, holnap több száz embert várnak a Siratófalhoz, hogy Shalit tizedesért imádkozzanak. Megindító, hogy két tucat úti társam mennyire együtt érez Gilad családjának időtlenbe fordult szenvedéseivel, nyoma sincs rajtuk a fáradságnak vagy csalódásnak, a mai napot a legtöbbjük sikeresnek könyvelte el, abban bízva, hogy a hoppon maradt látogatókon keresztül Shalit megkapja a születésnapi üdvözleteket.

Képek: Tatai Gábor