„Köszönöm Hugo, hogy megtetted ezt a fontos lépést.” Így, tegezve köszönte meg Dimitrij Medvegyev orosz elnök Venezuelai kollegájának, hogy az – legalábbis szóban – ígéretet tett Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének elismerésére. Ezzel a dél-amerikai „banánköztársaság” Oroszország után az első lehet, amely hivatalosan is kiáll a két, Grúziáról tavaly nyáron levált szakadár köztársaság autonómiája mellett.

Hogy e szimbolikus döntésnek milyen világpolitikai következményei lesznek, pillanatnyilag mellékes ahhoz a már-már puszipajtási viszonyhoz képest, ami a Medvegyev-Putyin tandem által vezettet Oroszország, és a Hugo Chávez uralta Venezuela között egy ideje formálódik.

AK-47-esek tízezrei értek partot Venezuelában

Az a tény, hogy a katonailag a világ második legerősebb hatalmának tartott Oroszország első embere immár a nyilvánosság előtt is kenyeres pajtásaként beszél a Venezuelában az elmúlt években szocialista féldiktatúrát (avagy tetszés szerint féldemokráciát) beiktató Chávezzel, nem sok jót sejtet a Nyugat, s azon belül is kiváltképp az Egyesült Államok számára.

Az elmúlt évek tapasztalatai ugyanis azt mutatják, a szívhez szóló szavakat bizony merész tettek követik. A két ország 2005 óta számos katonai és gazdasági együttműködést eszközölt, a legutóbbit épp idén júliusban, amikor arról született megállapodás, hogy az eddigieknél is magasabb szintre emelik a katonai együttműködés tervezését és szabályozását. (2005 és 2007 között csak a hadiipari tranzakciók mintegy 4,4 milliárd dollárt tettek ki. A latin-amerikai ország egyebek mellett 24 Szuhoj vadászgépet, ötven harci helikoptert és százezer AK-47-es gépkarabélyt vásárolt Oroszországtól.)

Emlékezetes, hogy tavaly késő ősszel már közös orosz-venezuelai tengeri hadgyakorlatra is sor került, méghozzá a geopolitikai mértékkel nézve az USA-tól csupán köpésnyire lévő Karib-tengeren. Ha mindezekhez még hozzávesszük, hogy a két ország párbeszédében időről-időre a „kölcsönös” haditechnológia cseréjének ötlete is fölmerül, már nem is esik olyan nehezünkre komoly biztonságpolitikai kockázatról beszélni. (Oroszország a deklaráltan atombombával rendelkező öt hatalom egyike.)

Oroszország: partner vagy ellenlábas?

A két állam feltűnően baráti viszonya egy sor biztonságpolitikai kérdést felvet. Csak a legfontosabbak: visszatérhet-e a hidegháborúban megszokott puszipajtási párbeszéd Oroszország és a „baráti” államok között? Miért olyan fontos a Chávezzel fenntartott stratégiai partnerség Oroszországnak? Ennek kapcsán az is elgondolkodtató, vajon miért éri meg 2009-ben az oroszoknak egy legjobb esetben is csak regionális középhatalomnak tekinthető latin-amerikai népköztársasággal cimborálni a Nyugat helyett?

S ha már egyszer a napokban van a 2001. szeptember 11-i terrortámadás nyolcadik évfordulója: milyen szerepet játszhat hosszú távon Oroszország a terrorizmus elleni harcban? Kiderül-e végre, hogy a nyugat partnere akar lenni, vagy a terrorgyanús államok (pl. Irán, Venezuela) fegyverbeszállítója?

Alakul a TT-kupé

A kérdések sokasága félreérthetetlenül jelzi, csupán illúzió volt az a kilencvenes évek elején teret kapott vélekedés, mely szerint az addigi kétpólusú világberendezkedést egy sokkal tisztább rendszer váltja fel, amelyet természetesen az USA, az egyedül talpon maradt szuperhatalom ural. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az ezredforduló óta fokozatosan ébredező Oroszország mellett számos nagy (Kína, India, Brazília)-, és még több közepes katonai hatalom (Irán, Venezuela, Izrael) szeretne beleszólni a világpolitikába. S bár ezen államok rizikófaktora nagy különbségeket mutat, feltűnő, hogy az orosz vezetés majd' mindegyikükkel törekszik valamiféle stratégia kapcsolat kialakítására. A már említett Venezuelát hanyagolva megemlítendő az Iránnal, s újabban a „mostohatestvér” Kínával folytatott orosz fegyverkereskedelem.

A Bush-i szóhasználattal élve dupla T-s (Terrorizmust Támogató) országok közül egyedül Észak-Korea esetében beszélhetünk közös orosz-nyugati fellépésről, amely pillanatnyi megkönnyebbülés helyett furcsa mód inkább további aggodalmakra ad okot. Lehetséges, hogy az orosz karhatalom csak annyiban érdekelt a terrorizmus elleni határozott fellépésben, amennyiben a saját területi épsége is közvetlen veszélyben forog, (Észak-Koreának 17 kilométeres közös határszaka van Oroszországgal) egyébként szívesebben utazik a busás haszonnal és nem mellékesen növekvő befolyással kecsegtető fegyverszállításban?