Több mint tíz éve ismerjük egymást, és bár egy ideje nem találkoztunk, most örömmel állapítom meg, hogy Bery remekül néz ki, irigylésre méltó kondícióban van. Külsejére való igényességét édesapjától örökölte, aki bár sebészként praktizál, valamikori profi jégtáncosi múltját nem feledve 62 évesen is napi szinten sportol.

-Nem sokat hallottunk felőled az utóbbi két-három évben..

-Két éve meghalt az édesanyám, ráadásul igazságtalanul fiatalon, 57 évesen: mostani „eltűnésemhez” ez nagyon nagyban hozzájárult. Betegsége idején, közel egy éven át szinte minden áldott nap vele, mellette, körülötte voltam, miután pedig elment, át kellett gondolnom az életemet, hogy újra tudjam kezdeni. Az magától értetődő volt számomra, hogy énekelnem kell.

-1992-ben, még Sugár Berciként jelent meg az első anyagod, aztán 1999-ben már Bery néven az első, majd 2000-ben a második, most pedig a harmadik nagylemezed lát napvilágot, DISCO címmel. Mire utal a cím..?

-Nem igazán retro stílusú a lemez, márcsak a producer Tzumo Árpád okán sem, hiszen az ő neve jó tíz éve a dzsesszvilágban közismert. A dalokat teljes mértékben Tzumo komponálta, míg a szövegek nagyrészét én magam írtam. Egy zenész a dalaiban élheti ki leginkább az érzelmeit, örömét, bánatát, így persze van olyan szám a lemezen, amit konkrétan anyu elvesztése inspirált.

-Édesanyád volt a legnagyobb rajongód…

-Neki borzasztó fontos volt mindig is, hogy azt csináljam, amit igazán szeretek, és számomra ez amióta csak az eszemet tudom, az éneklés, a zene, nem nagyon értek máshoz. Most, anyu halála után belevághattam volna valami teljesen másba, egy civil szakmába is, de így túl a harmincon már úgy gondoltam, öreg vagyok már ahhoz, hogy vadiúj karrier építésébe fogjak. Ráadásul én imádok énekelni, szeretek a színpadon állni!

-Amikor pár éve a New York-i Broadway egyik színházában dolgoztál csaknem két éven át a producer jobbkezeként, bebizonyítottad magadnak és a körülötted lévőknek, hogy igazi színházi ember vagy, és még élvezted is minden egyes percét annak a munkának! Idehaza több színházzal is kapcsolatban állsz hosszú-hosszú évek óta: nem lehetett volna kipróbálnod magad valamelyiknél?

-Megmondom őszintén, New Yorkban azért is vállaltam el azt a munkát, mert szükségem volt a vízumra, hogy legálisan tartózkodhassak az országban, és mindenképpen izgalmasabb és hasznosabb elfoglaltság volt, mintha elmentem volna pincérkedni. Itthon egész más a helyzet. Furcsán érezném magamat hasonló helyzetben. Félreértés ne essék, nekem nem „büdös a munka”, anyu halála után asszisztensként dolgoztam egy vérprofi színházi ügynökségnél: gyakornoki pozícióban voltam, rengeteget tanultam illetve profitáltam abból az időszakból, de ott rájöttem arra, hogy ha ennyi energiát bele tudok fektetni mások karrierjének építgetésébe, akkor azt okosabb volna a saját magaméba tenni! Ha már olyan szerencsés vagyok, hogy idehaza gyerekkorom óta ezen a pályán mozgok, akkor nem szabad elhagynom, főleg, hogy ha éppen úgy fordulnak velem a dolgok, akkor -úgy tűnik- ez mindig sikerül is! Ennek az új lemeznek is azért kellett megszületnie, hogy bebizonyítsam magamnak és persze másoknak is, hogy össze tudom rakni magamat időről-időre és le tudok tenni valamit az asztalra. Nem akartam hosszú távon úgy járni tévékbe riportokra, újságokban szerepelni, hogy nincs mögöttem semmi tartalom, egyszóval nem akartam „megélhetési celeb” lenni…

-Pedig erre gondolom nap mint nap lehetőséged lett volna, amikor két éve 2007 júniusában coming outoltál…

-Ha nem Novák Péter keres meg, talán soha nem közöltem volna a világgal, hogy meleg vagyok. Azért voltam hajlandó erről beszélni a Strucc című esélyegyenlőségi – amúgy szerintem kifejezetten remek – tévéműsorban, mert úgy gondoltam, hogy ez az a fórum, ahol előjöhetek ezzel a nem mindennapi bejelentéssel. Nagyon jó volt a reakció a műsor után, és nagyon elégedett voltam az interjúval, a média is példásan állt hozzá, úgyhogy egy tízes skálán tízest ért meg a dolog, egy pillanatra sem kellett megbánnom, hogy belementem.

-Szüleid mit szóltak mindehhez?

-Mindenben támogattak a Nagy Bejelentésem előtt is, én pedig kifejezetten örülök, hogy még anyukám halála előtt megtörtént az interjú, hogy még láthatta a tévében ezt a bizonyos beszélgetést. Nagyon fontos pillanat volt ez az életemben, ráadásul nemcsak én könnyebbültem meg tőle, hanem azt hiszem ők is, és sok olyasmit is megértették végre ebből az egész történetből, ami korábban kissé homályos volt előttük. A közegnek is örültek, amelyben megtörtént az interjú, jó volt, hogy nem valamelyik bulvárlap hasábjain látott napvilágot. Amúgy első körben én magam erre nem is lettem volna hajlandó.