A nemzetközi békefenntartó erők problémái a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra adott amerikai reakcióban gyökereznek – mondja Gyarmati István. A szakértő szerint az, hogy a Bush-kormány a „hagyományos”, vagyis klasszikus katonai megszállás mellett döntött, számos hátulütővel járt.

Gyarmati szerint eleve elhibázott volt a Nyugat koncepciója, hiszen az USA-t nem Afganisztán tálib kormánya, hanem egy szélsőséges iszlám csoport, az al-Kaida támadta meg. Ezen kívül a támadás pillanatában senki nem számolt azzal, hogy Afganisztánban sohasem volt valódi demokrácia. E két tény figyelmen kívül hagyásával magyarázza a szakértő a mai, meglehetősen aggasztó állapotot.

Még a semmire sem volt pénz – és nem is lesz…

Ráadásul a „nem létező” stratégia mellé a NATO, illetve a nemzetközi békemisszió (ISAF) országai, különösen Európa még erre a semmire sem biztosítottak elegendő katonai és anyagi forrást. Úgy véli, hogy az a 200 millió euró, amit az EU éves szinten Afganisztán stabilizációjára fordít, még Magyarország számára is kevés lenne.

Az afganisztáni létszámhiányra példaként az apró Bosznia esetét hozza fel, amelynek stabilizációjában az 1995-ös Daytoni békeszerződést követően 60 ezer katona vett részt, holott a balkáni ország viszonyai össze sem hasonlíthatók a sokkal kiterjedtebb, és zűrzavarosabb kül- és bel viszonyokkal bíró közép ázsiai államéval. (Afganisztánban ma úgy százezer főre tehető a nemzetközi erők együttes létszáma.)

Gyarmati úgy véli, Afganisztán biztosításához legalább félmilliós hadseregre lenne szükség, de ennyi persze sosem volt, most sincs, és soha nem is lesz. Állítja: sem a célok, sem pedig a célokhoz vezető eszközök tekintetében nem volt megfelelő a válaszunk. Az igazgató hiányolja azt is, hogy a szövetségeseknek az elmúlt nyolc év kevés volt arra, hogy ezen következtetéseket levonják.

Nagy baj lesz, ha nem váltunk

A szakértő szerint mára jutottunk el odáig, hogy mindenki világosan látja: ha nem változtatjuk meg radikálisan az afganisztáni politikát, akkor az Észak- Atlanti Szövetséget nem csak presztízs, hanem egy nagyon komoly geostratégiai veszteség is érheti. Vagyis, ha a Nyugat rövid időn belül nem tud egy viszonylag stabil és elfogadható intézményrendszeren alapuló államot teremteni Afganisztánban, nagy baj lesz.

Az időtényező kapcsán utal rá, hogy a békemisszióban részt vállaló országokban, (különösen az USA-ban) egyre veszít társadalmi támogatottságából az afganisztáni rendteremtés. Mellékesen megjegyzi, hogy hazánk ebből a szempontból üdítő kivétel, bár ezt inkább a magyar emberek tudatlanságával és érdektelenségével magyarázza, mintsem a háború ügyének népszerűségével.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül – mondja –, hogy a jóval a kritikus alá csökkent társadalmi támogatottság az USA-ban már az Obama-adminisztrációban is törésvonalakhoz vezetett, az Afganisztánban a második legnagyobb haderővel jelen lévő Nagy-Britannia pedig a napokban megszavazott 500 (!) fős „erősítésével” félreérthetetlenül jelezte : torkig van már a folyamatos kudarcokkal és legszívesebben kivonulna a közép-ázsiai országból.

Mit lehet egy ilyen helyzetben csinálni? – teszi fel a kérdést Gyarmati István. A válasz: akkor, és csak akkor érdemes további erősítést eszközölni, ha a létszámnövelés világos célok mentén történik.

A modernizálás demokratikusan nem megy

Elmondja, hogy a helyiek megnyerése nélkül nincs esély a hosszú távú stabilizációra. Ezzel összefüggésben általános hibának tartja, hogy a szövetségesek úgy tesznek, mintha az afgán rendfenntartó erők képzetlensége lenne a legnagyobb gond és nem a hatalommal szembeni lojalitásuk hiánya. „Ma nem biztos, hogy szeretném, ha helyi katonák lennének a hátam mögött a biztosítók egy-egy akcióban” – céloz Gyarmati a helyiek megbízhatatlanságára.

Azok a rendőrségi módszerek, amelyek a mi kultúránkban megfelelőek, Afganisztánban egyszerűen nem alkalmazhatók - osztja meg véleményét Gyarmati István. Úgy véli, szembe kellene néznünk azzal, hogy a mi modern vagy posztmodern társadalmainkkal szemben Afganisztán egy premodern ország, ahol a maximális célunk az lehet, hogy egy modern államot segítsünk világra.

A modernizálás pedig tisztán demokratikus körülmények között eddig sehol sem sikerült - gondoljunk csak a XVI-XVII századi Angliára, ahonnan a kapitalizmus a földek bekerítésével, kisajátításával indult világhódító útjára. Afganisztánban ezért erős hatalomra, de nem feltétlenül központosított hatalomra van szükség – szögezi le.

Mindemellett Gyarmati is lándzsát tör az alapvető emberi jogok védelme mellett, mikor például azt mondja: az eredeti tőkefelhalmozás nem feltétlenül kell, hogy az afgán emberek kisemmizésével járjon. Azért van a fejlett világ, hogy forrásokat biztosítson Afganisztán modernizálásához.

Korlátozott célok kellenek

A korlátozott célokat bele kell helyezni egy regionális koncepcióba – fejtegeti tovább Gyarmati, és hozzáteszi: igenis együtt kell működni Pakisztánnal, valamint Iránnal is. Oroszországgal kapcsolatban pedig azt jegyzi meg: nem kell a Nagy Medve „bizonyos testrészét” nyalni azért, hogy átengedje a szövetségeseknek a repülőtereit. Csupán egyszer értésére kellene adni, hogy ha Afganisztánban vereséget szenvedünk, akkor mi túl fogjuk élni, de ők nem.

„Mi most tulajdonképpen elsősorban Oroszország biztonságát védjük Afganisztánban” – tette világosobbá álláspontját a neves biztonságpolitikai szakértő. A magyar katonai szerepvállalásról szólva azt mondja, azt csináljuk ami helyes, Magyarország jól vizsgázott az elmúlt három évben.