Az újabb, vitán felül förtelmes Üllői úti hétvége után klub-, sportág-, és pártszimpátiától függetlenül minden bizonnyal sokan egyetértenek Fekete Gy. Attila Népszabadságban megjelent soraival, mi szerint az ügyben megszólal majd az a nagypolitika is, amelyik a 90-es évek óta képtelen olyan szabályozást alkotni, mely legalább egyértelművé tenné, hogy ki miért felelős, és a kluboknak – végső esetben a rendőrségnek – jogot és eszközöket adna a csak a balhét kereső „drukkerek” ellen.

Az indulatokkal egy időben föllángoló zöld-fehér stadionülőkék láttán nyilván sokan csattannak fel a megfelelő jogi környezetet, valamint a bíróság, és természetesen a rendőrség bátor, ellentmondást nem tűrő föllépését hiányolva. E gondolatmenet mentén pedig igen rövid út vezet a nagypolitika felelősségének felvetéséig.



Mindez nagyon is rendben van. Ugyanakkor önmagában nem sok mindenre elég. Az elmúlt napok eseménysora bizonyítja, Magyarországon nem egy problémára létezik megfelelő jogszabályi környezet, csak épp nincs aki betartsa, ellenőrizze, számon kérje.

Hüttl Tivadar, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) című civil jogvédő szervezet adatvédelmi és információszabadság programvezetője szerint a korrupció elleni fellépésnek komoly törvényi keretei vannak Magyarországon.

Mégis üdvözli egy újabb korrupcióellenes intézmény, és a hozzá tapadó jogszabályrengeteg csatasorba állítását, mert mint mondja, hiába van demokratikusan felépítve az ügyészség, ha korrupciós ügyekben csak elvétve jár el, holott kötelessége lenne. Reméli, a hivatal egyfajta katalizátorként működik majd, s hatására végre beindulnak azok a jogi mechanizmusok, amelyek hiányában ma bottal üthetjük a korrupció nyomát.

Eközben a szocialisták olyan törvényjavaslattal állnak elő a Parlamentben, amely a gyermekeik érdekében az iskolákban eljáró szülők benntartózkodásának rendjét szabályozná, méghozzá oly módon, hogy az a szülő, amely nem megfelelő magatartást tanúsít az óvodában, iskolában, kollégiumban, akár 150 ezer forintra is büntethető lesz. Holott - ha máshol nem is - a büntető törvénykönyvben állítólag feketén-fehéren benne foglaltatik, milyen szankciók vonatkoznak fenyegetésre, bántalmazásra, rágalmazásra stb.

Visszatérve a stadionok környékére: egyszerű polgárként nehéz belátni, miért nem lehet nyakon csípni azokat vandálokat, akikre nyilvánvalóan érvényes a garázdaság bűntettének tényállása. Miért nincs bátor, a törvényi keretek határáig elmenő, (ám azt át nem lépő) rendőri, ügyészi, bírói fellépés?

Milyen esetekben van szükség „pótjogszabályokra”, és mikor kellene inkább a már ma is hatályos törvények betartására, betartatására fektetni a hangsúlyt? E kérdések többségének megválaszolása kétségkívül a nagypolitika feladata.

Ám nem lehet elvitatni: ameddig a magyar civil szféra nem lép rá arra a útra, amelyen már képes kritikus, objektív szemüvegen át vizslatni az egyes társadalmi konfliktusokra adott törvényhozói, bírói és végrehajtói reakciókat, nincs esély azon intézkedéseknek a foganatosítására, amelyek – ahogy azt a Népszabadság cikkírója is megjegyzi – húsz évvel ezelőtt néhány év alatt rendet tettek az angol pályákon. Vagyis: pályára, civilek!