Ezt kéne tenni jövőre!

Kinézek az ablakon, és az időjárás egy csöppet sem boldogít. Amolyan borongós, szürke, lóg az eső lába, vagyis a megszokott unalom. A kis szagos utcák piszka, tizenéves lányok szájából a cigarettacsikk, a kuka mellett a szemétkupac. Sajnos jól ismerem, mindennapos látvány, de rajtam kívül még elég sok embertársamnak az. Kicsit – ez is – olyan, mint a gazdasági világváltság, vagy a BKV sumákolása. Mondhatni tehát, hogy lerágott csont, és a tököm tele van vele. Ám hamarosan itt a tél, és reményeim szerint ezt az egész kiábrándító szürkeséget felváltja majd a hó tündöklően fehér ragyogása, mely legalább beborítja – azaz jobb híján eltakarja – ezt az egész szemetet.
 

De bármilyen kiábrándító is ez az életkép, legalább nincs hideg. Így volt ez október 23-án is, amikor pár évvel ezelőtt még a legtöbben 1956-os hőseinkre emlékeztek volna zavartalanul, pártállástól függetlenül. Mert ők ténylegesen hősök voltak, lényegtelen, hogy melyik párt ideológiája mit akar mintegy beleverni az ember modern, amolyan 21. századian befolyásolható fogyasztói agyába. A lényeg az, hogy akkor is jó idő volt, még a nap is kisütött egy rövid időre. De szomorúan visszabújt felhőtakarója mögé… nem látott annyi embert az utcán emlékezni, mint egykoron.

És sajnos megértem őket, hiszen tudom, hogy az elmúlt pár évben milyen események történtek ilyenkor.



Nem sokan szeretik a „hadiállapotot”.
 

Van négy barátom, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Szokás mondani, hogy a legtöbb embernek nincsen igazi barátja, és ha már egy akad, az igazán ritka dolog. Nekem mégis négy van – bevallom, büszke vagyok rá –, és az a legfurcsább, hogy mind az öten különböző politikai beállítottságúak vagyunk. Jancsi – kicsit viccesen – munkáspárti, talán ő a kerületből az egyetlen szavazójuk, mellékesen meggyőződésem, hogy poénból szavaz rájuk. Marci inkább baloldali, míg Bán fideszes. Zsombor mostanában a Jobbikkal szimpatizál, én magam pedig konzervatív szavazó voltam egykoron, de már annyira beleuntam a politikába és az állandó csatározásba, hogy mára már teljes mértékben leszarom az egész politizálást.

Úgy gondolom, hogy legyen bárki bármiféle pártnak a szimpatizánsa, semmiféleképpen nem akarhat rosszat a saját hazájának, csak bizonyos problémákat máshogyan közelít meg. Aki pedig másként gondolja, az bedől a demagóg dumáknak. Persze ez nem vonatkozik a mindig csak pénzéhes honatyáinkra, tisztelet a kivételnek.
 

Tehát így öten nekiindultunk az október végi utcáknak. Én magam tudósítottam, tehát mennem kellett, a többiek meg jöttek velem, bár Jancsi nagyon nem akart. Ugyan nem ismerte be, de szerintem félt. A Jobbik megemlékezésére mentünk – ki kíváncsiságból, ki meggyőződésből, ki munkája miatt –, mely a Deák téren került megrendezésre, délután háromórai kezdettel. Beismerem, kicsit én is tartottam attól, hogy lesz valami rendbontás – ha nem is itt, de a nap folyamán bárhol - de hálistennek erre nem került sor. Elmondhatnám, hogy milyen volt a megemlékezés – tüntetés? – de nem látom értelmét. Nem ez a lényeg, vagyis most nem, hiszen a napokban mindenki utánaolvashatott. Engem az érdekelt, hogy személyes várakozásommal ellentétben nem történt atrocitás. Túléltük, nem lincseltek meg minket azok a „mindig csak az ellenség vérére szomjas Jobbikosok”, sőt, még csak „be sem szóltak” nekünk.



De hol maradtak a nem jobbikosok által szervezett megemlékezések?
 

Jancsi barátom később elmondta nekem a véleményét, miszerint október 23-a már csak a Jobbiké. Való igaz, jobboldali pártokon kívül senki sem volt az utcán. Ez baj. Ugyanis ez nem a Jobbik ünnepe, hanem mindenkié, aki csak egy kicsit is tiszteli 56 hőseit. Mi is kint voltunk, és kis csapatunk nagyobbik része nem a Jobbik miatt ment ki, hanem mert munkaszüneti nap volt, és mégiscsak jobb a friss levegőn. És azért, ami ennél lényegesen fontosabb, hogy egymásnak és másoknak is megmutassuk, hogy képesek vagyunk leszarni a jobboldali/baloldali demagógiákat, és csak azt figyelembe venni, hogy mi érték, és mi nem.

Hiszen ha az egyik oldalról kisajátítás folyik, akkor a másik oldalról teljes érdektelenég.

Tehát jövőre ki az utcára, mert 56 nem a Jobbiké, hanem mindenkié!
 

Én is becsukom hát az ablakot, és visszatérek a valóságba. Azaz felébredek, és a kezem sajnos a bilibe lóg. De mosom kezeimet.